XIV. Elvarratlan szál

 2010.12.30. 15:05

Azokról az elvarratlan szálakról, amiket akár évekig is hurcibálunk, azokról is el kell kezdeni beszélni.

Képzeld el, hogy egy régi szerelmemet évekig a szakítás után is még hurcoltam magamban, elvarratlan szálként, lezáratlanul. Ez meggátolt abban, hogy találkozzam az egykor közös ismerőseinkkel, szinte kerültem őket, mert zavart még a gondolat is, hogy ők egykor együtt láttak minket. Mert rólam biztosan eszükbe jut a másik is, én meg nem szeretnék nagyon emlékezni. Szépen váltunk el, nem volt abban semmi hiba, csak talán éppen ezért nem tudtam illendően eltemetni ezt az élményt, és évek múltán a csontváza még mindig zörgött a mellkasom mélyén.

Nem vagyok egy kapkodó idegbeteg, ami a kapcsolatok teremtését vagy megszüntetését illeti. Ez a szerelem több, mint 2 hónap után teljesedett be, fél évig tartott, és én több, mint 10 évig vonszoltam magammal, míg végül a napokban sikerült végleg a helyére tennem. Kiemeltem a mellkasomból ezt az érzést, bebalzsamoztam, hívtam hozzá siratóasszonyokat, és végül utolsó útjára kísértem a köztemetőbe. Most már jó helyen van. Emléke a szívemben megmarad, a múltam egy szép darabja, megsárgult virtuális képeim róla a koponyám egyik fiókjában, abban, amelyben a múlt, jelen és jövő emlékei sorra arra várnak, hogy egyszer valakivel elmerenghessek rajtuk.

Van még egy-két elvarratlan szál. Ezeket is lassan sorra veszem.

Címkék: emlék szerelem temetés múlt szál elvarratlan

 Megkérdezték a gyerekeket, ki a rossz ember...

"Rossz ember az, aki hazudik..." (hopsz, akkor én is az vagyok olykor, gondolom magamban)

"A rossz ember az, aki becsap minket..." (hopsz, akkor én is az vagyok, néha)

"Nemcsak az lehet rossz ember, akinek bibircsókos az arca..." (rá se merek gondolni, hogy sokáig kiütéses volt a pofázmányom)

 Szóval, hogy mentsem a menthetőt, fogalmazzuk meg úgy, rossz ember az, aki szándékosan félrevezetve a másikat annak kárán próbál valamilyen haszonhoz jutni. A farkas, aki báránybőrbe bújt.

 Egy nap a közösségi portálon keresztül megtalál valaki egy bemutatkozó levéllel. A levél nagyon tisztelettudó, választékos, szinte modoros. Zanzásított élettörténet. Idegenben, távoli országban befutott karrier, gazdagság, egy-két szerethető félmondat a családról, értékrendről, s most újra itthon, "egy orvosi műszereket forgalmazó cégnél", barátokat, közös programokat keresve, keserédes, romantikus, mondom, szerethető bemutatkozás. (Persze nem nézted meg Goda Krisztina Kaméleon című filmjét idejében, szóval a levélben nem találsz semmi furcsát, vagy szokatlant.)

 Barátkozni kezdetek, s mivel a másik nemhez tartozik az illető, ugyan idősebb nálad, de jó karban van, megnyerő a modora, korrekt a megjelenése (az, hogy kis hátizsákkal jár üzletkötő létére, meg sem rezzenti pilláidat), találkoztok, egy kávé a sarki kávézóban, és észre sem veszed, máris a karjaiban kötsz ki. Persze, hiszen alig vártad, hogy végre kiköss egy ideális, jól szituált társ mellett, akit végre Anyádnak is büszkén mutathatsz be. Le vagy véve a lábadról.

 Jön a romantikus hétvége a hegyekben. Megszervezed a gyerekfelügyeletet, minden tökéletes, két héttel az első levél után. Az, hogy kissé gépies az ágyban, nem lényeges, majd belejöttök.

Verseket ír hozzád, neked. Muzikális lélek. Közös jövő varázsütésre körvonalazódik. Együtt mentek albérletet nézni, szerződést ír alá a te szerelmesed. Állandóan a mobiltelefonján lóg, sms-ek jönnek-mennek - mindig csak a munka, már megint bentről zaklatják. Félrevonul, telefonál, munka munka munka. Vagy ha az már nem elég hatásos, hát az anyja csinálja vele a fesztivált. Mert anyuval él... Mindig ő jön hozzád, te valahogy sosem jutsz el az ő közegébe. Mert anyunak senki sem elég jó.

 Aztán jön a probléma. Kölcsön kér tőled (neked sincs egy vasad se, de nem gond, elveszed a Karácsonyra félretett pénzből, az úttörő ahol tud, segít), mert - és itt aztán az ötletek végtelen sora következik, de ami fontos, neked olyan történetet ad elő, amivel nálad eredményt tud elérni. (Ahogy a Goda-féle Kaméleon mondja: "Az vagyok, akinek látni akarsz".)

 Ne zavarjon, hogy amúgy ő egy gazdag embernek indult nálad. Miért is ne szorulhatna meg 30-40-50 ezer forinttal egy három hete még házat+Rolls Royce-ot+kötvényeket orrod előtt mézesmadzagként elhúzó tanult, okos ember? Ne aggódj, ez a kis pénz csak két hétre kell, még Karácsony előtt megadja. (És persze közös mobilelőfizetést is vesztek készülékekkel és társkártyával együtt, hogy egymással ingyen beszélhessetek, az, hogy a te nevedre szól a szerződés és a hűségnyilatkozat 2 évre szól, meg az egész akciót te fizeted, föl se tűnik, rózsaszínű hályog a szemeden. A napi 30 sms mondjuk nem ingyenes, ti mégis javarészt így tartjátok egymással a kapcsolatot. De ez sem tűnik föl.)

 És még aznap megindul a pénzmozgás. Egy hét múlva gyorsan "még ma" kell egy újabb kisebb-nagyobb összeg, és te boldogan adsz életed (idestova három hete inkarnálódott) értelmének.

A történetnek nincs vége, sosem lesz vége, pénz megy, információ jön, a hasonló bűncselekményekért többszörös börtönviselt szélhámos kihátrál a kapcsolatból, az életedből, persze némiképp sértődött, mert "olyan ember nem való őmellé, aki megkérdőjelezi az ő szavahihetőségét"... 

 Azt gondolod most: engem ugyan senki! Velem ugyan soha!

Meglepődnél, ha jobban körülnéznél, hogy a ma társ nélküli, társra vágyó 30-as 40-es nők közül hányan találkoztak már a báránybőrbe bújt farkassal, s hányan sétáltak bele vakon csapdájába. Ahogy egy "áldozat" frappánsan megfogalmazta: Lássuk be, mi ezt a szerelmet megvettük magunknak, pénzért vásároltuk meg az odafigyelést, a törődést, a reményt.

 Drága egy éjszaka lesz az, Lányok...

 

Esopus: Az lopóról és az ebről

 Hogy az eb veszteg hallgatna, az lopó ád vala neki egy darab kenyeret. Mondá az eb: Aha, kenyeret adsz nekem, hogy ne ugassalak, de ösmerem én az te ajándékodat mint csalárdságodat, mert ha én ez kenyeret el venném, te az házból mindent el vinnél.

 Értelme.:

Egy kevés haszonért sokat el ne veszess,
Akaratod gonoszra legyen ugyan feszes,
Úgy mondják rólad, hogy töttél, mint eszes.

Végezetül meg nem állhatom, hogy idemásoljak egy másik blog-ot, ki ne hagyd az elolvasását! :-)

http://fogatlanmuzsa.blogter.hu/113483/megall_az_esz_-_vedooltas_hiszekenyseg_ellen

 

 Utóirat: ha érdekel, pontosan hogyan "dolgozik" a szélhámos az áldozat behálózásán és később milyen indokokkal kér kölcsön, vagy netán kísértetiesen hasonló történetet éltél/élsz meg, és kérdéseid vannak, írj a Merkur33@freemail.hu címre. Köszönöm

Cikk a fentiekben megrajzolt emberről:

 

Címkék: börtön kaméleon áldozat csalódás szélhámos gazdagság látszat becsapás csaló hiteget

XII. Aluszika és Terelke

 2010.12.30. 11:01

Mivel a Fiamról nem merek írni az ő tudta nélkül, tekintettel a személyiségi jogaira, meg az anya-gyerek kapcsolatok bonyolultságára, ezért írok az állataimról, velük nem kell egyeztetnem megjelenés előtt.

A két macska úgy került a lakásba, hogy én aztán olyat soha. Macska a lakásban - ki van zárva. Majd egyszer, amikor az én egyetlen magzatom kétségbeesve fölhívott (fél 8 lehetett este, épp vacsoraidő), hogy most aztán azonnal fogadjam be a kiscicát, amit megmentettek az M3-as mellett a biztos kivasalástól, gondolkodás nélkül kocsiba vágtam magam és így került hozzám a fekete kis ördögfióka, az egyes sorszámú macska. Akkor még valóban kiscica volt, formás, éjfekete, ami mindkettőnknek eleve próbatétel mind a mai napig, mivel szürkületi vakságban szenvedek... Aztán szép lassan megtanulta, hogy sötétben jobb, ha nem tekereg a lábam körül, mert fapapuccsal a farkára lépni velőtrázó és fájdalmas.

A másik cica már igazán nem jelentett nagy életmódbeli változást, egy vagy kettő, nincs jelentősége. Nos hát, ha azt mondják, hogy a macska ravasz, fondorlatos és egy kicsit mindig "lenézi" az embert, akkor ez a második sorszámmal érkezett cica a kivétel. Egyszerűen csak őszinte, semmi sumák, semmi ravaszkodás. Jön, bújik, hálásan zörög, megy. Tökéletesen kiszámítható és békés.

Azt mondom magamban, lennék bár macska énnálam. Egy nap 24 órájának oly aktív kitöltése, amit csak egy macska tudhat... nem baj, ha nyugdíjba megyek, majd megtudom én is. 23 és fél óra szundi + fél óra evés-nyávogás-toalett-mosdás-játék. Olyan intenzitással képesek húzni a lóbőrt, mintha egy hete csak fát vágtak volna. Egyik cica jobbra dől, másik cica balra dől. A politikáról ennél többet ne is szóljunk.

Mondjuk az aktív fél órájuk során gyakran úgy száguldoznak föl-alá a lakásban, hogy a szálló macskaszőr koncentráció eléri a 100%-ot... Érdekes megfigyelni, hogy egyik irányba még egyik kergeti a másikat, majd megfordulnak és ezzel a drámai fordulattal máris gond nélkül lesz üldözőből üldözött.

Ezt a komolytalankodást ellensúlyozandó van nekem egy skót juhászkutyám, nevezzük csak Lassie reinkarnációjának. Na ő valóban egyik gyermekkori álmom, vágyam beteljesülése :-) Nem ismeri a tréfát, csak a mérhetetlen ragaszkodást, a szeretetet és gazditiszteletet, ami kimeríthetetlen és mindenek feletti. Mindig elszégyellem magam, ha úgy megyek el mellette, hogy csak odaröffentek valamit, és nem érintem meg kezemmel. A gazdi kezének közelsége az ő számára maga a gyönyörűség - ezt csak az érzi és tapasztalja azt hiszem, aki egy hű kutya számára a nagybetűs GAZDI. Az ember elgondolkodik a lélekvándorláson, miközben kutyája buksija a tenyerében nyugszik.

Egy időben többször költöztem, amit a kutyának se kíván az ember, zokszó nélkül jött velem, egy kutyának mindegy, hol hajtja álomra a fejét, csak a gazdi közelében legyen.

A skót juhászról (a tenyésztő kedvéért Collie) érdemes tudni, hogy ha a gazdi bajba kerül, csak a végső esetben szállna be bármilyen küzdelembe, ő ennél okosabb: elszalad segítségért :-) Ha olyan kutyát szeretnél, aki tiszta szívű, nyugodt, és szereti a gyerekeket, barátkozz meg egy kicsi Lassie-vel és meglátod.

Azt még el kell mesélnem, hogy a skót juhászkutya terelő kutya és ez nagyon is a vérében van. Amolyan kísérletező ember lévén ki is próbáltam, hogy működik ez az én emberi közösségben szocializálódott kutyámra, aki birkát még fényképen se látott soha azelőtt.

Három gyerek játszott a kertben, kutyám óvó tekintetétől kísérve. Majd egyszer csak az egyik gyerek kivált a kupacból és a kert végébe szaladt. Csak arra lettem figyelmes, hogy Happy kutyám izgatottá válik, tekergeti a fejét, aggódva követi tekintetével az elszaladó gyereket, illetve az együtt maradott kettőt. Kíváncsian vártam, mit fog tenni. Elindult az elcsámborgó után, majd visszaszaladt a kettőhöz, megint a távozó nyomába eredt, megpördülve visszafutott, majd győzött a Terelő kutyák Szelleme, elspurizott a távolodó gyerek után és elkezdett nagy köröket leírni körülötte, ám ezek a körök egyre kisebbek lettek, végül már egészen szorosan a gyerek lábai körül körözött. Tudni kell, a terelő kutya úgy képes villámsebes futással köröket leírni, hogy csak a repkedő bundáját látod, a lábait nem. A földhöz lapulva fut, ezért tűnik úgy, mintha gurulna.

Hasonlóképpen felnőttekkel is eljátszottuk a csoporttól elszakadó "birka" esetét. Összezsúfodódtunk négyen-öten, toporogtunk ide-oda, kutyám a háttérben ügyelt, majd egy társunk látványosan elcsatangolt a csoporttól. Nem részletezem, kutyám hasonló ösztönös terelésben tört ki...

Szóval terel gond nélkül, ha szükséges, báránybőr se kell hozzá.

Apropó, báránybőr... ismered a báránybőrbe bújt farkas történetét? Mindjárt elmesélem azt is.

 

Címkék: kutya macska hűség collie

XI. Való-e Világ

 2010.12.30. 08:00

Ami a Való Világot illeti, pszichológiai értelemben jó tanulmány, más szempontból meg legyél Te is celeb, ha akarsz, és ha elég hetykén áll a csöcsöd.

Aztán meg vegyél inkább DVD-ket a gyereknek, kapcsold be azt, akkor nincs közben se reklám, se Való-e Világ, és amikor vége a mese- vagy ifjúsági filmnek, beszélgessetek róla, vacsoráltasd meg illendően, fürgyön le, mosson fogat oszt jóéjszakát.

Azt mondják, az ember maga a fegyver. A genetika a lőszer. De a környezet húzza meg a ravaszt... Vagyis, ne csak a Való-e villalakók reggeltől estig

cigizés-piálás-trágár-szövegelését

cenzúrázd, hanem önmagadat. Talán szeretnél szabad ember lenni, aki azt csinál, amit akar, de mekkorát tévedsz, ha azt hiszed, az a szabadság... Ha a szüleid valóban mintaértékűek voltak, elültették és magasra tornázták benned az erkölcsi nívót, nincs is más dolgod, mint példaértékű életeddel tanítani.

Tiszta sor. És hogy mi van akkor, ha esetleg a fentiek mégsem teljesen úgy működtek, ahogy a nagy könyvben meg van írva? No para. Csak legyen elég mély a hited abban, hogy történhetnek még csodák. Akár veled is.

Vegyél virágmagot, ültesd el, és várd, hogy kikeljen. Olvass utána, ha kell, mit szeret a növénykéd, tápoldatozd, adj neki fényt, épp úgy, ahogy a gyermekeddel teszed. Ha meg macska van a házban, aki szeretné megrágni a növénykédet, még mindig eldöntheted, hogyan védd meg.

Most mennem kell jeget vakarni, majd folytatom. Persze csak ha a hús nem volt romlott.

 

Utóirat: nem kaptam ételmérgezést, ez megnyugtató. Viszont ma sem voltam műkörmösnél. Már 42 évem eltelt, és még egyszer sem voltam műkörmösnél. Most már igazán kezd a körmömre égni ez a dolog.

X. Koponyaröntgen

 2010.12.29. 12:56

Markáns gondolatok járnak a fejemben:

...remélem, nem kapok ételmérgezést, ha a több, mint egy hete bepácolt pulykamellet kisütöm és megeszem

...ahogy kinézek az ablakon, Brueghel havas képei jutnak eszembe... Michelin-babák csúszkálnak a havon, hideg van... a nap, amint áttörni igyekszik a ködön... majd' egy hetes havat meg jeget kell levakarnom a kocsiról, ha el akarok indulni még ma

...a Gyereknek ma van a névnapja, de majd csak pénteken köszöntjük (zsozsó áll a házhoz, Tomikám)

...a macska dzsungelharcost játszik a karácsonyfa alatt, úgyhogy a díszek egyre följebb kerülnek

...nem lehetne, hogy inkább a macska lennék nálam?

...mégiscsak eszem abból a pulykából, vállalom a kockázatot

...zsenge malacot kell még vennem Újév napjára... meg lencsét... három a magyar igazság, vesszen a pénz, veszek füstölt húst is... aki kitalálta a petárdát, zárassék egy 3x3-as szobába és percenként 12 petárda robbantassék föl mellette

...aszongya a barátnőm, hogy róla csak szépeket írhatok a naplómba, de hát kiről nem... mennyi idő alatt derül ki, hogyha ételmérgezést kaptam?

...ha emlékszem minden eddigi autóm rendszámára, meg a szüleim kocsijainak rendszámára, akkor az már betegség?

Amúgy ha nem írnék többet, mégiscsak romlott volt a hús

Címkék: gondolat lencse malac pulyka markáns brueghel

IX. Londonban sej...

 2010.12.29. 11:46

Biztos veled is megesett már (csak talán nem figyeltél fel rá vagy "magad sem hitted"), hogy előre megéreztél dolgokat, eseményeket.

Csak egy példa a saját életemből: egy időben egyre inkább kezdett az az érzésem lenni, hogy Londonba kell repülnöm, köd, tömeg a reptéren, amúgy meg nem nagyon szeretek repülővel utazni, és abban az időben még a leghalványabb jelei sem voltak annak, hogy nekem Londonba kelljen utaznom.

Még annak az évnek a második felében munkahelyet váltottam, ahol az egyik első feladatom az volt, hogy repülővel Londonba utazzak.

Egyébként már a tudomány is foglalkozik a megérzésekkel, bár egyelőre kevés sikerrel. Hallottál már az ESP-ről?  Na arról aztán nem is beszélve, hogy az emberi agy mennyire befolyásolható. Mennyire igaz, hogy az ember attól fél, amit nem ismer. Nosza, ismerjük meg, fedezzük fel!

Azért féltem a repüléstől, mert egyszer, kamaszkoromban volt egy megrázó élményem (szó szerint, mert a repülőgép nagyon rázkódott). Aztán, mikor máskor, mint az emlegetett londoni út során, és utána még kétszer szembe kellett néznem a félelmemmel, és a harmadik utat már egészen élvezhetőnek, érdekesnek találtam. Vagyis a félelmeim legyőzéséhez (na jó, ez túlzás, de legalábbis uralásához) arra volt szükségem, hogy adjon az élet egy-két-három lehetőséget, hogy szembenézzek ezzel a félelemmel. Mégsem mondhattam a munkahelyemen, hogy ha nem muszáj, én inkább maradnék itthon...

Ez a "Londonban sej..." kezdetű nóta is megéri a pénzét... Persze amilyen az ember, előbb jut eszébe a kalózverzió, mint az eredeti szöveg, úgyhogy inkább én érem meg a pénzem.

Címkék: repülés utazás london félelem megérzés legyőzni

VIII. Budapest - Bamako 2011

 2010.12.29. 11:11

Az élet rejteget meglepetéseket...

Évek óta motoszkál bennem valami rejtett, nehezen körülírható érzés, egy sugallat, hogy egyszer Afrikába megyek.

Nem is vágy ez, hiszen már évek óta úgy látom a jövőm egy-egy szeletét, mint befejezett múltat - ezt nagy bátorság leírnom, főleg, mivel mások is olvashatják ezt a naplót.

Szóval, itt van ez az Afrika. Nincs bennem különösebb vágyódás, nem érzek olthatatlan késztetést, hogy Afrikába menjek. De valahogy az utóbbi időkben mintha valahol a szoba sarkából hozzám indulna egy láthatatlan, vékony fonál, és a sarokban ott van az afrikai utazás, mint lehetőség.

Az iskola, ahová tartozom, lehetőséget kapott és autót indít a Bamako ralin. Pár hete tudtam meg. Azok az ismerőseim, talán mondhatom, barátaim, akikkel hétvégente együtt töltünk néhány órát, együtt utazunk a lélek útján, most, 2011. január 15-én elindulnak a Hősök teréről egyenesen Afrikába.

Lehetőségként élem-e meg ezt az információt, ez csak rajtam múlik. Ha igen, tehetek-e lépéseket azért, hogy én is eljussak jövőre, vagy azután oda, ahonnan az emberiség valószínűsíthetően kirajzott a világba: http://www.origo.hu/tudomany/20080410-szazszor-reszletesebb-kep-az-ember-genetikai-sokfelesegerol.html

Nem szeretek nagy szavakat használni, de tudom, hogy ennek az évszázadnak Afrika lesz a "sztárja", s lehet, hogy Afrika lesz a nyertese, és egyben talán a vesztese is. Nekem nincsenek világmegváltó terveim, azt gondolom, ahhoz először magamat kell megváltanom (megszabadítanom?). Nem hiszem, hogy feltétlenül csak Afrikában tudnék hozzájárulni az emberiség megsegítéséhez. Ha a szomszédomra rámosolygok, adok egy százast a hajléktalannak, aki a Déli Pályaudvarnál kéreget, kutyája kikötve a villanyoszlophoz egész álló nap, (és ennek a hajléktalannak nem a szesztől bizonytalan a járása, hanem azért, mert gyakorlatilag vak), szóval a világ megváltását önmagamban és a közvetlen környezetemben kell kezdenem. Néha nehezebb, elhiheted, mint elszaladni egy másik kontinensre, kiszakadni a napi jól bevált rutinból, hidd el, néha nehezebb önmagunkon erőt venni, a belső békét megteremteni és megtartani. Ha az enyéim boldogulásáért megtettem mindent, jöhetnek a máséi :-)

Ezért úgy vagyok ezzel a Budapest - Bamako ralival, mint az egyszeri székely az asszonnyal való együtt hálással: ha meglesz, meglesz, ha nem lesz meg, nem lesz meg.

Lefordítva a szót, ha megadja az Isten, akkor biztosan okkal adja meg, ha viszont nem kerül rá sor, majd sor kerül másra, máskor, máshol. Nem olyan lehetőségekre kell várni, melyek nem a mi lehetőségeink, hanem olyanokkal kell élni, amik a szoba sarkában pislognak, és csak arra várnak, hogy magunkhoz édesgessük őket. Mint a pók, láthatatlan fonalat húz és az egyik lábát rajta tartja ezen a fonálon, ami ha megrezdül, ha az "áldozat" beleakad, pókunk már szalad is elő rejtekhelyéről, és intézkedik.

Téged mennyire mozgat meg egy ilyen Afrika-utazás lehetősége?...

Címkék: afrika utazás pók rally lehetőség genom karitatív fonal

VII. Miért éppen Kína?

 2010.12.29. 09:43

Álomdús éjszakám volt. Szeretek álmodni, másnap délelőtt olyankor mindig van min elmélkednem.

Miért éppen Kínában jártam álmomban? Hegyeken és erdőségeken kívül mást nem láttam, szóval lehetett volna az Alpok vagy a Kárpátok is, enyhén szólva is közelebb vannak, de álmomban az épp Kína volt, én meg kocsival hasítottam a kínai utakat. Semmi kínai nem volt benne, úgyhogy reggel okfejtésbe kezdtem magamban. Biztosan azért épp Kína, mert tegnap Bangkokról mesélt az Unokabátyus. Bár akkor sem teljesen nyilvánvaló, hogy Kínáról kell álmodni. Igaz, este azzal a gondolattal feküdtem le, hogy egyszer szívesen elmennék Ujgur tartományba, megnézném magamnak azokat az ujgurokat, akikben némelyek rokonságot vélnek felfedezni a székelyekkel...

Aztán jött a következő álom, az én visszatérő álmom.

Házat építek. Már állnak a főfalak, de az egész még nyers, alakítható, variálható. Ajtók, ablakok még nincsenek, és mivel kezd hideg lenni, nekem sürgősen szereznem kell nyílászárókat. Közben azon gondolkodom, abból a kevés pénzből hogy a fenébe építkezem, hogy fog így elkészülni, és az igényeimet hogyan tudom megvalósítani a házamban. De ezen egy pillanatnál tovább sosem aggódom álmomban. Aztán jön valaki, körbe kell vezetnem a félkész házon, és én büszkén mutogatom neki: itt lesz a konyha, az étkező, legalább négy vagy öt szoba, mind tágas, érdekes falsíkokkal, egyedi tervezés. Nem hivalkodó, de egyéni és ettől különleges. Persze majd, ha már kész lesz.

Ez a fajta álom havonta-két havonta visszatér. Van úgy, hogy egy felújítandó, patinás ingatlanhoz jutok álmomban, és körbejárom, felfedezem, felmérem, mit is tudok kezdeni vele. Ilyenkor mindig kiderül, hogy csodálatos, masszív, stabil alapokkal rendelkező építményem van, burjánzó, legalább 100 éves kerttel, sőt, inkább parkkal, a bokrokat és tujákat csak meg kell újra formázni, füvet nyírni, fákat metszeni. Lábammal félresöpröm a túlburjánzó kúszónövényeket és kiderül, hogy romantikus, kőből rakott kerti utakat rejtenek, és szinte látom, hogy virágkora idején ebben a kertben szerelmespár andalgott, a ház egykori tulajdonosai és vidám baráti társaságuk nevetgélt önfeledten, az első világháború előtti békét idézve, amikor a gondozott parkban sétálók számára még egyszer, utoljára, kicsit megállni látszott az idő.

Aztán felfedezem a lakószintet, ahol némi átalakítással fantasztikus otthont lehet kialakítani. Érdekes, hogy noha álmomban sem vagyok gazdag, valahogy mégsem aggódom, miből fogom a felújítást fizetni... már ezért is szeretem ezt az álmomat :-)

Visszatérő elem a padlástér felfedezése. Masszív, 100 éves gerendák tagolják, és valami szinte "álomszerű" belsőépítészeti lehetőségeket rejt magában ez a padlás. A félhomályban is szinte látom, hogy milyen lesz, ha elkészül. Rengeteg lehetőség, amit csak ki kell aknázni... Álmomban mintha értenék a belsőépítészethez, amit egyébként nemigen mondhatok el magamról.

Ezek az álmok mindig feltöltenek energiával, ezért is szeretem őket.

Volt régebben egy ismerősöm, aki mindig építkezett álmában, vérrel és verítékkel építkezett, és úgy ébredt reggel, mint aki valóban egész éjjel téglát hordott és betont kevert...

Szeretem az én visszatérő álmomat, és nagyjából értelmeztem is már a jelentését.

Apropó, neked van visszatérő álmod? Kellemes, vagy netán ijesztő?

Mit gondolsz az én visszatérő álmomról? Mit jelenthet?

Címkék: kína álom építkezés park felújítás 100 romantikus éves kerti ösvény gerenda belsőépítészet padlás patinás

VI. Arcunkon a lélek

 2010.12.28. 15:42

Eljátszom a gondolattal.

Vegyünk két testvért, akik ugyanonnan jöttek, ugyanazoknak a szülőknek a genetikáját hordják magukban, ugyanazt a nevelést és szeretetet kapták egykoron - most, idős korukra mégis hideg és meleg, ég és pokol, szépség és szörnyűség, szeretet és keménység, egyikük bölcs merengő, másikuk méltatlankodó elégedetlen lett.

Egymásnak testvérei, és igaz, egyikük idősebb, másikuk fiatalabb és biztosan egészen másképpen élték meg a maguk és egymás "pozícióját" a családban. Én egyke gyerek voltam, nem szívesen véleményezném a születési pozíciók problematikáját.

Az idősebbiknek voltak képességei az irodalom terén, és határtalan segíteni akarása, amit végül a gyógyításban kiteljesített élete során. Szeretet, odafigyelés, gondoskodás, a gyógyítás számára nemcsak tüneti kezelés volt, hanem az ember jelzéseinek megfigyelése, diagnosztikája és a bajok sokszor lelki kezelése.

A fiatalabbik jogi pályára lépett, szakmai ambíciói nemigen voltak, mindig igazi közösségi lény volt, magával ragadó, kedélyes, a szót jól csűrte-csavarta, lényeglátó és kritikus, néha szarkasztikus. Nem lehetett "figyelmen kívül" hagyni, a társaság középpontja, ez tény.

Az életük boldog/boldogtalan, hisz kinek nem vegyesen adja az élet, egy mosoly innen, egy pofon onnan - kérdés csak az, hogy melyikük hogyan dolgozta fel a boldogság és a boldogtalanság pillanatait.

Az idősebbik a családban és a munkában kiteljesedett, szeretetet adott és kapott, sosem csüggedt és olyan mélységes hitbeli meggyőződés vezérelte, amely szinte sebezhetetlenné és egyúttal támadhatatlanná tette. Mintaember, mintaélet.

A fiatalabbik hamarabb szenvedett, hamarabb választott kerülőutakat, hamarabb nyúlt pótlékokhoz (cigi-pia), nehezebben vette az akadályokat, és jobban raktározta a vélt (vagy valós) sérelmeket.

Megfigyelem, most, hogy már mennek kifelé az életből, önmaguk elől sem rejtve a szellemi, fizikai hanyatlás jeleit, minden megnyilvánulásuk teljesen különböző.

Egyikük szépen, méltósággal és nem, nem büszkeséggel, hanem mélységes szeretettel viseli korát, és ami még hátravan.

A másik haragszik a világra. Haragszik mindazért, ami volt, ami lehetett volna, ami nem volt, és ami nem lehetett. Nem tud őszintén örülni, felszabadultan, mert minden mögött felfedezni vél valami olyan tartalmat, amiről nekem, nekünk többieknek nincs információnk, de legalábbis föl sem merül bennünk.

Megfigyeltem és összehasonlítottam szóhasználatukat. Döbbenetes különbségek. Nem sorolom föl a szavakat, talán csak néhány példa álljon itt:

"békesség, szeretet, megpuszilom a fejét, elé teszem a vacsorát, mély érzésű gyerek, aggódom XY-ért, engem sokan szeretnek, akkor is fölkelek és megyek, ha fájdalmaim vannak, olvasom az én szép könyveimet, írogatok, hálát adok" stb...

"nem akarom, gyűlölöm, undorító, sose öregedj meg, ez se normális, az se normális, én a te korodban a falu szépe voltam, akkor szültem volna egy másiknak másmilyet" stb...

Érted már, mit akarok mondani?

Meg lehet szépen is öregedni. Aki a lelkében szépséget hordoz, az szép marad. Sugárzóan bölcs öreggé válhat, akinek van mit mesélnie, van mit átadnia az utókornak. Akinek a közelében mindenki egy kicsit megszépül, egy kicsit mindenki áhítattal figyeli lépéseit, ő az, igen, aki sokat adott az embereknek és akinek szép élete volt...

Mindenkinek kiül az arcára a lelke, ott mutogatja magát arcunkon, mint egy könnyűvérű nőcske, az idő múlásával egyre kevésbé tudjuk elleplezni sminkkel, szép szavakkal, pózolással, hazugsággal.

Mit mesél majd egyszer az én arcom másoknak?

 

V. Álom - teremtés

 2010.12.27. 13:18

Az álmok furcsa jószágok. Hozzánk szegődnek éjszaka, egy darabig velünk utaznak, aztán reggelre elillannak, s csak az emlékük marad nekünk.

Nem kérdezem meg, szoktál-e álmodni, sokkal inkább érdekel, hogy szoktál-e emlékezni álmaidra.

Sok szép irodalmat lelhetsz, ha az álmok mibenléte érdekel. Általában akkor kezd el az ember foglalkozni az álmok kérdésével, ha valami ütőset álmodik, amit szeretne megérteni, megfejteni, vagy tán épp elfelejteni.

Olyan ez, mint a betegség. Amíg tünetmentesek vagyunk, addig nincs probléma, nincs téma (kivéve a hipochondereket). Aztán, ha a szervezet jelez, kezdünk odafigyelni. Szembejön velünk az Okozat az utcán, belébotlunk, illendően köszönünk, de vajon ki küldhette?

Egyik barátomat 12 éve 200-zal ütötte el egy autó a zebrán hajnalban, amikor dolgozni igyekezett. Kicsit meghalt, aztán két évig rehabilitáción volt, és ma is leszázalékolt, dolgozni nem tud, gyógyszereket szed, enyhe inkontinenciával és némi agyi funkcióeltéréssel éldegél. Sokáig szinte csak vegetált. Most már "képben van", noha íz- és illatérzékelése nincs. Szép vékony, mint egy afrikai menekült, de próbálj csak meg úgy jóízűen enni, mintha fűrészport ennél: se íze, se bűze.

42 éves, két nappal fiatalabb, mint én. Amikor mélyponton volt és a gyógyszerektől hallucinált, és azt gondoltam, nincs már lejjebb, egy-két csapás még érte, ha már lúd, legyen kövér. Nem halt bele, hát megerősödött.

Finom süteményeket süt. Például nekem :-)

Hogyan is tudnék belegondolni, mi volna, ha velem történik mindez? Merhetek-e abba belegondolni, hol lenne most, ha nem történik meg vele a baleset? Két ember, két nő, akik közül az egyiket tenyerén hordja a Mindenható, a másikat meg elkaszálja egy 18 éves német BMW-s gyerek a zebrán. Nem az a kérdés, hogy mi lett volna, ha... Csak az a kérdés, hogyan tovább, Évi!

Szeretnék belelátni a fejedbe... Álmaid vannak, fantáziavilágod színes, szeretnél kezdeni valamit, hasznossá szeretnéd tenni magad...

Ha egyszer valaki olvassa ezt a naplót, bátran ossza meg gondolatait, ötleteit velem, velünk :-) Az idő nem lényeges tényező annak, aki újraszületett...

Címkék: baleset álom ötlet lehetőség fantázia hallucináció

IV. Világ - választás

 2010.12.27. 09:52

Az egyik barátomat leváltották a posztjáról, most beszéltem egy másik, közös barátunkkal, akit szintén megdöbbentett a hír. Hál'Istennek én nem vagyok olyan beosztásban, hogy a média érdeklődjön a karrierem iránt - ezt mondja önző énem azonnal.

Másrészt valahogy beszélni kellene vele, hogy érzi most magát. Milyen szép húzás, hogy Karácsony előtt egy nappal jelenik meg a személyi változásokról szóló hír. Én tudom, hogy vannak mindig magasabb érdekek, nyilván, de amint az ember személyesen is érintetté válik, rögvest árnyaltabb a helyzet. Valamiféle belső aggódást érzek iránta - nem szeretnék a helyében lenni. Megmagyarázhatom magamnak, hogy hiszen ez az ő választott útja, amit neki kell bejárni, és minden mindennel összefügg, ráadásul semmi sem véletlen - és nagyon sok igazságom lenne. Csakhogy az ő szempontjából az én önigazolásom vajmi kevéssé érdekes most. Arra kell figyelnem, ha beszélek vele, hogy ő hogyan fogalmazza meg a problémát. Ugyanis hajlamos arra, hogy kifelé, sokszor még a legjobb barátainak is a legjobb formáját hozza, a jókedélyű világpolgárt, aki mindent oly könnyedén vesz. Ismerem 35 éve. Én már ismerem őt. Ez segíthet nekem abban, hogy segítsek neki, ha csak az együttérzésemmel, hát azzal.

Ma eljön hozzám beszélgetni egyik kedves rokonom, olyan ő, mintha a testvérem lenne, és mégis néha úgy érzem, világok választanak el egymástól (néha valóban egy földrész...). Nem tudom, hogyan, milyen módon tudhatnék segíteni, hogy legalább egy lépéssel közelebb kerüljön a boldogság megéléséhez - nem tudom. Lehet, hogy a szerotonin szintjét lehet antidepresszánssal emelni, igen, ez is fontos, egyszerűen organikus kezelés, és hopp, máris jobb a kedvünk. De ha a talán rosszul rögzült viselkedésmintákat módosítanánk... Nem várhatom el magamtól, hogy mindenkit egyformán gondosan segítsek. Miért kellene felelősséget éreznem mások boldogsága/boldogtalansága miatt? Ha valaki megkér, nem térhetek ki előle, és talán a sikernek is nagyobb az esélye, de aki nem akar elmozdulni a holtpontról, én hiába szeretném, falra hányt borsó minden erőfeszítés. Azt a stratégiát választom, hogy csak figyelek és kérdezek. Csak tudjam megállni, hogy tanácsokat osztogassak. Mondjuk egy-két eszközt esetleg adhatnék a kezébe, ötletszerűen - majd meglátjuk.

Vissza se merem olvasni ezt a blogomat, ez a belső világom nem túl angyali, lehet...

De miután fejembe vettem, hogy őszinte leszek saját magamhoz... Érdekes lesz évek múltán visszaolvasni, hol tartottam a lelki fejlődés, a nagy utazás ezen szakaszában. Nem lehetek mindig büszke magamra, az volna az igazi önámítás. Abban azért mindig jó voltam. Most már fáraszt a sok öncsalás, meg a barokk körmondatok, valahol az őszinte szót leginkább saját magamtól várom el. A többieket is csak így fogom tudni rávenni, hogy legyenek őszintébbek önmagunkhoz és ezáltal velem is, nem?

Címkék: média depresszió szó őszinte barát leváltották

III. Beavatás

 2010.12.26. 23:29

Folyamatosan havazik. Karácsony lévén az úttisztítók nyilván pihennek, szóval most valóban és tökéletesen hófehér a táj. Jó ilyenkor az otthon melegében forralt borral a kézben elmerengni ezen a 2010-es éven.

Sok minden történt, lehetőséget kaptam, éltem is vele, igyekeztem megfelelni, teljesíteni, tanulok folyamatosan, igen, iskolába is járok, idestova örökké tanulok. Megvagyok, jól vagyok. Túl egy nagy krízisen, majd egyszer erre is sort kerítünk.

Ami a barátokat illeti, tudom, akkor is ott vannak, amikor nem látjuk őket, mint a csillagok, olyanok ők.

Az egyik barátomat kisegítettem a bajban - ennek már fél éve. Azóta sem sikerült jobb helyzetbe kerülnie, én meg csak várom a pénzt.

Neked hogy telt ez az esztendő?

Tudod, mit jelent beavató irodalom? Ha megértél már arra, hogy kinyerd az életedben rejlő esszenciát, a plusszt, ami kérdéseket és válaszokat rejt, megtalálod a beavató irodalmat, erre mérget vehetsz.

Címkék: beavatás

II. Szeretet - munka

 2010.12.26. 22:11

Azt mondtam, az éjszaka lényei... Hát léteznek. Legalábbis többen észleltük őket. Egyik barátunknak rémálmai voltak abban az időben, és rendszeresen szellemek „zaklatták”. Erről kezdtünk beszélgetni egyik alkalommal, amikor talán a beszélgetés vitt, sodort minket magával, vagy valóban odahozta a barátunk az ő szellemeit, nem tudom, mindenesetre már mi is éreztük, hogy körülvesznek bennünket. Furcsa volt, nem lehetett eleinte eldönteni, hogy megijedjünk-e, vagy bátran ismerkedjünk velük. Érdekes utazás volt a szellemek világába. Talán egyszer elmesélem.

 A belső világot próbálom föltárni – el ne felejtsem a nagy igyekezetben.
 
Most a Szüleim aggasztanak. A belső világom kialakulásában nekik döntő szerepük volt, és lesz is, hiszen ahogy lassacskán mennek kifelé ebből az anyagi világból, újabb és újabb megpróbáltatások várnak még rám, amikben meg kell edződnöm.
 
Annak idején azért küzdöttem, kapaszkodtam, hogy megfeleljek Nekik, hogy egyszer felnővén Hozzájuk büszkék legyenek rám.
Mostanában kezdem úgy érezni, hogy egyre többször le kell hajolnom Hozzájuk.
 
Sok-sok gondolatomat formálták, neveltek embernek, mutattak példát, tanítottak életükkel, s most olyan érzésem támad, hogy egyre távolodnak mindattól, amit bennem elültettek. Már nem fontosak nekik azok a napi dolgok, amiknek az őrzésére tanítottak. Már nem céljuk a világ megváltása, megtették, amit megtehettek, s talán többet is.
 
Külső és belső világuk kezd beszűkülni, átalakulni. Ahogy a fizikai lényük lassacskán, napról napra fogy, úgy fogynak a közös témák, az őszinte érdeklődés, a büszkeség, mellyel nyomon követik sorsom. Hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy az ő belső világuk már egy másik dimenzió felé fordul, ami tőlem oly távol van. Hozzá kell szoknom, hogy már nem fogunk hosszú eszmecseréket folytatni az élet nagy kérdéseiről, politikáról, magyarságról, emberségről, gyógyításról. Amit én a jelenben igyekszem megragadni, számukra emlékezés. Amit a jövőre nézve várok, számukra múlt. Gondolataik megtapadnak valahol az elmúlás, a lassú de biztos hanyatlás szomorúságában, és mintha elfáradtak volna kissé. Vagyis, ha őszinte akarok lenni, itt csak én szomorkodom a hanyatlás fölött.
 
Önző vagyok, mert azt szeretném, hogy ne csak meghallgassanak, de figyeljenek is rám.
Hogy jobban bevonódjanak mindennapjaimba. Most, amikor kezdek révbe érni, most fújnak visszavonulót?
 
Miért vagyok türelmetlen, ha a héten már ötödször mondják el ugyanazt? Miért nincs időm, hogy meghallgassam, hogyan szervezik a kutyákat (mondjuk ez komoly logisztikai feladat, mivel a két fiú kutyát szeparálni kell, hogy ne balhézzanak). Azelőtt mindig megkérdezték, ha vásárolni mentek, hogy mit kérek, mit hozzanak. Ma már inkább én kérdezem ugyanezt.
Anyám kommunikációjának 80%-át a napi főzés, egyszóval a táplálás teszi ki. Ő mindig is igazi gondoskodó típus volt. Néha túlontúl is. „Ida doktornő” mifelénk fogalom volt, és ma is az, bár a betegei egy része már odaátról magasztalja őt. Nekem ugyan nem volna szükségem napi táplálásra, elvagyok a háztartásomban, de miután többször megbántottam azzal, hogy ne főzzön minden áldott nap nekem, mert vízilóvá hizlal, végül letettem a tiltakozásról. Jobb a békesség. Az életét a betegek szolgálatában töltötte, és szüksége van arra az érzésre, hogy még szükség van rá. Arra, hogy izületi fájdalmak és kórságok ellenére nap mint nap kimenjen a konyhába és főzzön.
 
Akkor alakult át először a kapcsolatunk, amikor gyerekből feleséggé, anyává lettem, önálló életet építve, amelybe őket csak annyira engedtem be, amennyire szükséges volt. Érdekes, a leválás folyamatában az ember azt hiszi, ki kell zárnia a szüleit ahhoz, hogy meg tudja a saját, önálló döntéseit hozni.
 
Mostanában érzelmileg mintha kissé elszigetelődnének, külön-külön tőlem és talán egymástól is. Előjönnek azok a különbségek, amik ugyan eddig is megvoltak, hiszen két igencsak különböző típus, de most valahogy mintha elmélyülni látszanának a problémák.
52 éve házasok. Mit lehetne még ehhez hozzátenni?

Egyikük sem könnyű eset, ez tény. Mediátoruk lettem. Átalakul a kapcsolatunk, másodszor immár, bárhogy tiltakozik ellene minden porcikám. Azért engedtessék meg nekem, hogy a lelkem mélyén egy kicsit elmorfondírozzak rajta, hogy eddig támaszaim ők voltak - s ezentúl támaszuk én leszek.

Mondom én, nem kértem az időt. Mindig csak múlik, az ember meg mást se csinál, mint gyártja az emlékeket. Aztán meg minek? Csak a másokkal közös emlékeink igazán érdemesek a nosztalgiára, mert azokat tudjuk megosztani másokkal, nem? Nem szeretnék egyszer majd egyedül emlékezni.

Olyan vagyok ezzel az én belső világommal, mint az egyszeri rabbi, aki szombaton véghezviszi a majdnem lehetetlent a golfpályán, de nem beszélhet róla senkinek, hiszen a szombat az mégiscsak a szombat...

 

Címkék: változás kapcsolat válás szülők elmúlás felnőtté

Szeretem a monoton, gépies kis tevékenységeket. Olyan kellemes, ha krumplipucolás, vagy mosogatás közben az ember kiszabadul egy kicsit az idő fogságából. Amúgy is mindig sietek, állandóan futok valahova, mindig időzavarban vagyok - én nem kértem az időt, tényleg, nekem nem hiányozna az életemből, ha nem volna, de mégis van. Talán éppen azért, hogy tudjuk értékelni, amikor kilépünk belőle egy pillanatra - vagy egy emberöltőre?... Relatív. Ez is.

 
Nem hiszem, hogy az én belső világom nagy érdeklődésre tarthat számot, viszont a Tiéd legalább annyira érdekes lehet számodra, mint nekem az enyém.
 
Évek óta izgatja a fantáziámat, hogy hol kezdődik az a belső világ, amit nem tudtam / nem akartam másokkal, még a legjobb barátaimmal sem megosztani...
 
Az egész dologra akkor csodálkoztam rá először, amikor a legeslegbelsőségesebb barátaimmal ücsörögtünk a ház előtt, egy átbeszélgetett, átpiált éjszaka után reggel, a teraszon. Ki a kávéját, ki a sörét kortyolta, miközben folytattuk a beszélgetést, aminek nem akart vége szakadni sehogy. Ha töltöttél már el a barátaiddal legalább 64 órát pislákoló mécsesek és az éjszaka lényei között, a csillagos ég alatt, és csak beszélgettetek, mindenről, ami vidám, ami félelemre adhat okot, ami bánt, vagy amire vágysz valahol, mélyen... Ha töltötted már a 65. órát ugyanott, ugyanazokkal, ahol biztonságban érezted magad, és akikre az életed is rábízhattad gondolkodás nélkül...
 
És akkor Bernie megkérdezte tőlem: "Mennyire ismerhetlek meg téged?"
 
Az első reakcióm az volt, az lett volna, hogy menj te a francba, Csibém, három napja mondjuk egymásnak az őszintét, miről beszélsz most???
De mielőtt kimondtam, megtorpantam. Eszembe villant néhány olyan dolog, az eddigi életem titkai, amikről természetesen az ember nem beszél, hiszen...
 
- Figyelj, Bernie! Biztos vagyok benne, hogy van minden embernek egy olyan legbelső saját világa, ami csak az övé. Amitől ő ő lesz. Nem adhatjuk ki magunkat teljesen és egészen, hiszen akkor mi maradna nekünk.
Ezt válaszoltam akkor.
 
Akkor már legalább 4 éve jártunk össze néhányan, különböző és lelkük mélyén mégis hasonló emberek. Korban, nemben, viselkedésben, neveltetésben, műveltségben különböző emberek voltunk. Amikor összejöttünk (mi úgy neveztük, szeánszolni), tulajdonképpen szabadnapot vettünk ki a mindennapjaink sokszor gépies látszatvilágától, az elvárások és megfelelések kötelmeitől. Univerzális oldószert bőven kortyolgatva vártuk a szabadulást, önmagunk és egymás megnyílását, szellemi és transzcendens szférák ajtaján kopogtattunk, valójában a mindennapok ránk rakódott ócska szennyesét levetve lecsupaszítva kiléptünk térből és időből...
 
Miben hasonlítottunk egymásra különbözőségünkben? Meggyőződéssel hittük, hogy az élet több a puszta létfenntartásnál. Hittük, hogy ahol a felszín alatt megbúvó vágyak, gondolatok, érzések laknak, ott érdemes csak igazán megtestesülni - talán képzavar, de mi így éreztük. Telve kérdésekkel, és ami meglepőbb, válaszokkal önmagunknak és egymásnak, tanítottunk és tanultunk, együtt, de mindenki a maga útját járva. Sokszor szeretettel, néha dacosan, olykor nyers őszinteséggel neveltünk és nevelődtünk.
 
Voltunk mi egymásnak tanítói és tanulói, a Belső Kör.
 
És időről időre jöttek mások, hívtunk embereket, kibővítettük a Kört és piszkáltuk tudatosan s néha öntudatlan azoknak a mázát, akik hajlandóak voltak részt venni a "csoportterápiában". Az idézőjelnek helye van, hiszen senki sem szorult látszólag terápiára.
 
Egy alkalommal, emlékszem kristálytisztán, a kibővített buli során egyik barátom ismerőse jött el, és kíváncsian kérdezgetett, mit látok felőle. Most, néhány évvel később, ahogy fölidézem ezt az estét, éjszakát, érdekesnek találom, hogy abban az időben többen is fordultak felém hasonló kérdéssel. Sosem kiáltottam ki magam se jósnak, se látónak, se parapszichobubusnak. (Az ezoterika szó meg önmagában is irritált.) Annyit tudtam erről az ismerősről, hogy mivel foglalkozik, és persze tudtam a nevét. Vidám, jó kedélyű, kifejezetten laza csajnak tűnt. Kérdésével és kíváncsiságával megpiszkálta a burkot, amivel körülvettem magam általában. Hát adtam neki.
Olyan volt, mintha megnyílna valamilyen csatorna, jobbra fölöttem, mögöttem valahol a plafon és az oldalfal találkozásánál, és én közvetítettem az információkat. Olyan részleteket mondtam el belső világáról, hogy magam is meglepődtem, honnan tudhatok ilyesmiket. Aztán, hiszen az egésznek ez volt a lényege, rátértem arra, amit rejtegetett legbelül. Amivel talán nem mert vagy nem akart megbirkózni. Amikor a tükörbe nézett, amit elétartottam, bátran szembenézett önmagával, volt elég érett személyiség ahhoz, hogy "magára vegye" és kellő humorral szemlélje vívódását, vagy bátortalanságát. Nem ragozom, aznap éjjel kapott egy kis lökést ahhoz, hogy a saját döntéseit meghozza és azok mellett kiálljon. Elutazott álmai országába, ott él, párt talált magának, egyszóval elmozdult a holtpontról és teljes átéléssel éli életét ma is.
 
Ennyit a légyről.

Címkék: lények éjszakai világ szeánsz titok barát belső időzavar