Azt mondtam, az éjszaka lényei... Hát léteznek. Legalábbis többen észleltük őket. Egyik barátunknak rémálmai voltak abban az időben, és rendszeresen szellemek „zaklatták”. Erről kezdtünk beszélgetni egyik alkalommal, amikor talán a beszélgetés vitt, sodort minket magával, vagy valóban odahozta a barátunk az ő szellemeit, nem tudom, mindenesetre már mi is éreztük, hogy körülvesznek bennünket. Furcsa volt, nem lehetett eleinte eldönteni, hogy megijedjünk-e, vagy bátran ismerkedjünk velük. Érdekes utazás volt a szellemek világába. Talán egyszer elmesélem.
A belső világot próbálom föltárni – el ne felejtsem a nagy igyekezetben.
Most a Szüleim aggasztanak. A belső világom kialakulásában nekik döntő szerepük volt, és lesz is, hiszen ahogy lassacskán mennek kifelé ebből az anyagi világból, újabb és újabb megpróbáltatások várnak még rám, amikben meg kell edződnöm.
Annak idején azért küzdöttem, kapaszkodtam, hogy megfeleljek Nekik, hogy egyszer felnővén Hozzájuk büszkék legyenek rám.
Mostanában kezdem úgy érezni, hogy egyre többször le kell hajolnom Hozzájuk.
Sok-sok gondolatomat formálták, neveltek embernek, mutattak példát, tanítottak életükkel, s most olyan érzésem támad, hogy egyre távolodnak mindattól, amit bennem elültettek. Már nem fontosak nekik azok a napi dolgok, amiknek az őrzésére tanítottak. Már nem céljuk a világ megváltása, megtették, amit megtehettek, s talán többet is.
Külső és belső világuk kezd beszűkülni, átalakulni. Ahogy a fizikai lényük lassacskán, napról napra fogy, úgy fogynak a közös témák, az őszinte érdeklődés, a büszkeség, mellyel nyomon követik sorsom. Hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy az ő belső világuk már egy másik dimenzió felé fordul, ami tőlem oly távol van. Hozzá kell szoknom, hogy már nem fogunk hosszú eszmecseréket folytatni az élet nagy kérdéseiről, politikáról, magyarságról, emberségről, gyógyításról. Amit én a jelenben igyekszem megragadni, számukra emlékezés. Amit a jövőre nézve várok, számukra múlt. Gondolataik megtapadnak valahol az elmúlás, a lassú de biztos hanyatlás szomorúságában, és mintha elfáradtak volna kissé. Vagyis, ha őszinte akarok lenni, itt csak én szomorkodom a hanyatlás fölött.
Önző vagyok, mert azt szeretném, hogy ne csak meghallgassanak, de figyeljenek is rám.
Hogy jobban bevonódjanak mindennapjaimba. Most, amikor kezdek révbe érni, most fújnak visszavonulót?
Miért vagyok türelmetlen, ha a héten már ötödször mondják el ugyanazt? Miért nincs időm, hogy meghallgassam, hogyan szervezik a kutyákat (mondjuk ez komoly logisztikai feladat, mivel a két fiú kutyát szeparálni kell, hogy ne balhézzanak). Azelőtt mindig megkérdezték, ha vásárolni mentek, hogy mit kérek, mit hozzanak. Ma már inkább én kérdezem ugyanezt.
Anyám kommunikációjának 80%-át a napi főzés, egyszóval a táplálás teszi ki. Ő mindig is igazi gondoskodó típus volt. Néha túlontúl is. „Ida doktornő” mifelénk fogalom volt, és ma is az, bár a betegei egy része már odaátról magasztalja őt. Nekem ugyan nem volna szükségem napi táplálásra, elvagyok a háztartásomban, de miután többször megbántottam azzal, hogy ne főzzön minden áldott nap nekem, mert vízilóvá hizlal, végül letettem a tiltakozásról. Jobb a békesség. Az életét a betegek szolgálatában töltötte, és szüksége van arra az érzésre, hogy még szükség van rá. Arra, hogy izületi fájdalmak és kórságok ellenére nap mint nap kimenjen a konyhába és főzzön.
Akkor alakult át először a kapcsolatunk, amikor gyerekből feleséggé, anyává lettem, önálló életet építve, amelybe őket csak annyira engedtem be, amennyire szükséges volt. Érdekes, a leválás folyamatában az ember azt hiszi, ki kell zárnia a szüleit ahhoz, hogy meg tudja a saját, önálló döntéseit hozni.
Mostanában érzelmileg mintha kissé elszigetelődnének, külön-külön tőlem és talán egymástól is. Előjönnek azok a különbségek, amik ugyan eddig is megvoltak, hiszen két igencsak különböző típus, de most valahogy mintha elmélyülni látszanának a problémák.
52 éve házasok. Mit lehetne még ehhez hozzátenni?
Egyikük sem könnyű eset, ez tény. Mediátoruk lettem. Átalakul a kapcsolatunk, másodszor immár, bárhogy tiltakozik ellene minden porcikám. Azért engedtessék meg nekem, hogy a lelkem mélyén egy kicsit elmorfondírozzak rajta, hogy eddig támaszaim ők voltak - s ezentúl támaszuk én leszek.
Mondom én, nem kértem az időt. Mindig csak múlik, az ember meg mást se csinál, mint gyártja az emlékeket. Aztán meg minek? Csak a másokkal közös emlékeink igazán érdemesek a nosztalgiára, mert azokat tudjuk megosztani másokkal, nem? Nem szeretnék egyszer majd egyedül emlékezni.
Olyan vagyok ezzel az én belső világommal, mint az egyszeri rabbi, aki szombaton véghezviszi a majdnem lehetetlent a golfpályán, de nem beszélhet róla senkinek, hiszen a szombat az mégiscsak a szombat...
