Sokféle technika/eszköz áll rendelkezésünkre, hogy különböző képzeletbeli utazásokat tegyünk, hogy lelkünk súlypontját elmozdítsuk az Isteni irányba és magasabb tudati/érzékelési állapotba jussunk. Ezek egyike az imagináció.

Az én belső világomban úgy jelenik meg a végtelen / a különbségmentesség, tehát az az állapot, amely kiemel a relativitás korlátai közül, hogy egy hatalmas csarnokban/aulában létezem, amelynek talán a falait sem látom, legfeljebb az anyag sűrűsége változik a messzeségben és azt is csak „tudom”, de nem látom. Ez az aula folytatód/ik/hat folyosókban, érezhetően vezethet másik, végtelen mennyiségű aulába és egyéb helyiségekbe, mert különböző színű, méretű és formájú ajtókat tapasztalok. Érdekes módon nem izgat, hogy másik aulákat meglátogassak, mert ez itt az én aulám, de addig nem nyugszom, amíg az összes csukott ajtót és ablakot meg nem nyitom, szélesre nem tárom. Vagyok az aulában/csarnokban, és addig vagyok aktív, amíg megnyitok minden ajtót és ablakot, amely esetleg addig csukva volt. Mivel egyébként nem fontos a testem és annak érzékelése, ezért magam elé képzelem a saját kezem, és a jelenetet, ahogy a kilincseket lenyomom, anélkül, hogy az aula kupolája alól lényegem mozdulna. Tudom, vannak szobák, melyekbe sokan bármi áron be akarnak menni, szinte érzem  kínzó vágyukat, amely belehajszolja őket az ismeretlentől való félelmük kivetüléseibe, megtestesüléseibe...

Amikor mindent, ami esetleg rejtve volt előttem, elérhető közelségbe engedek, magamat is megnyitom számukra. És lassan rájövök, hogy a kísértések, vágyak helyiségei csak addig tűntek ismeretlennek, amíg ajtó választott el tőlük. Most felismerem lényegüket, nem többek ők, mint az univerzum részei, az univerzumé, mely leginkább csillagos égbolt formájában látható tiszta éjjeleken, ha kifekszünk alá és engedjük, hogy megmutassa végtelen természetét. Lassan megnyugszom, hiszen azok a késztetések, elemi vágyak, melyek kíváncsiság/kísértés/félelem formájában összpontosultak, most fokozatosan elmúlnak, a kísértések megszűnnek befolyásolni lényemet, egyszerűen csak áramolnak körülöttem. Már nincs egóm... Egységben a létezés misztériumával, lebegek...

Ebben a nyitott csarnokban (mint templomhajó) mozdulatlan szemlélődöm, figyelek. Aztán megszólal a főnököm, kér egy táblázatot, nincs gond, mosolygok és átadom neki, miközben az a nyugalom tölt el, hogy én már a csarnokban lebegek és szemlélődöm, s ez az élmény (sok más élménnyel együtt) az én valóságom, az én igazságom, mégis transzcendens élmény, amely talán nem állhat nagyon távol a végső igazságtól, hiszen érdekmentesen mutatkozott meg és érzelmi-értelmi töltete nincsen. A „csarnokban” megtapasztalhatom a vágyak, fájdalmak, nehézségek, tudatlanság, korlátok, öröm, bánat, harag, félelem, meglepetés és undor feloldódását. Minden egy és ugyanaz. Szublimáció. Az emberi lét végessége és határai miatt nehezen feldolgozható/beépíthető élmények.

Ezek a „gyakorlatok” éppen azért jók, mert eloszlatják az önbizalomhiányt, a kételyeket, és bepillantást engednek abba, hogy mi is lehetne... milyen is a természetünk... Minél többen élik meg az ehhez hasonló élményeket, annál kevesebben kereshetnének kifogásokat a (-z innen nézve) csodák befogadására, amelyek közül a legnagyobb a szeretet megélése.