"Ki vagyok én akkor, ha az vagyok, amim van, de elveszítem, amim van?" Erich Fromm

Kezdek arra az álláspontra jutni, hogy minden bajunk forrása az a téves elképzelés, hogy az vagyunk, amink van.

Írtam már arról, hogy mindannyiunkban van egy belső mag, vagy belső állandó. Azt is mondtam már, hogy ez a belső mag köt össze az Univerzummal, világgal, természettel, az élettel, a létezéssel, pontosabban ezek magjával. Olyasformán, mint ahogy az atommag körül nyüzsgő részecskék, a belső magunk kapcsolódik a létezéshez, járja a maga útját, de mindig az élet, a világ lényege körül mozog.

Nevezhetjük ezt a belső magot léleknek is, vagy transzcendens pontnak, mindegy, a lényeg ugyanaz: ha minden változik körülöttünk, ez akkor is állandó.

Megszületünk, nevelkedünk, tanulunk, szocializálódunk, megtanuljuk felöltöztetni önmagunk lényegét, és szépen lassan távolodunk a teremtéstől, a létezéstől, a belső magtól. Egyre több a rárakódó törmelék, megtanulunk kommunikálni, megtanuljuk, hogy hogyan kommunikáljunk, ránk raknak/magunkra veszünk szerepeket, igyekszünk szerepeinkkel azonosulni, és az a tévképzetünk alakul ki, hogy azzá kell válni, ami a szerepünk.

Státusz szimbólumokban mérjük magunkat. Címek, végzettségek, munkahelyi referenciák, öltözködés, életünket segítő technikai eszközök között lavírozunk, csak éppen gondjaink vannak a kapcsolatteremtéssel, a párkereséssel, párválasztással, önértékelésünkkel, egyáltalán, önismeretünkkel.

Hogyan lehetséges, hogy egy embernek különleges képességei vannak (pl. látó), és a saját életével nem boldogul?

A temperamentum, a személyiség, a karakter - mind szerepeinket támogatja és ez fordítva is igaz. Az EGO háttérbe szorítja lassacskán a gyermeki őszinteséget és ártatlanságot. Megtanuljuk az egonkat fejleszteni, megvédeni, hazudni mások és önmagunk előtt, ráadásul úgy, hogy játszmákba bonyolódunk, a három majom vagyunk, nem látunk, nem hallunk, és nem beszélünk (őszintén). Te is tudod, én is tudom, ő is tudja, mégis úgy teszünk, ahogy a játszma diktálja. Érdemes modellezni egy-egy jellegzetes játszmát...

Hazudunk egymásnak, nem hisszük, amit a másik mond, igyekszünk játszmáinkból győztesen kikerülni, egonkat védve újabb játszmákba hajszoljuk magunkat, és végül játszmáink áldozataivá válunk.

Az ember kitermelte a pszichológiát, az ego duzzasztásával egyidejűleg létjogosultságot adva a személyiség vizsgálatának, és lám, ma újra összefonódik az orvoslás a lélekgyógyítással (pszichoszomatika felsőfokon).

A megoldás egyszerű, mondanánk: önmagunkat adni.

De ki is az az "önmagunk"? A főnök vagy beosztott a munkahelyen? A vásárló vagy eladó a boltban? A sofőr vagy járókelő a zebrán? A hangoskodó sörözés közben? A gyerekét leteremtő szülő vagy a szüleit nehezen viselő "veszélyeztetett korosztály" egy tagja? A színházban önfeledten tapsoló vagy bóbiskoló néző? A Plázában korzózó törökbugyogós tini? Vagy a szerelmi légyottra igyekvő házassága-únt családapa?

Mi történne, ha egy szép napon arra ébrednénk, hogy nincs semmink? Egyáltalán, mi az, amink van? Az, amit birtokolunk?

Ami elromolhat, az el is romlik. Csak azt veszíthetjük el, amit birtokolunk. Csak azt a szereposztást vehetik le a műsorról, amelyben szerepünk van.

Jó. Nem vagyok szép, nem vagyok okos, nem vagyok jó. 1% az adómból, 100-as a koldusnak, egy szükségtelen holmi megvásárlása, néhány email elküldése, üzenőfal átfutása a facebook-on, egy jó kávé, beszélgetés az ismerősökkel... Ez volnék én? Ha elveszíteném a munkahelyem... ha elveszíteném a barátomat... ha kihűl a kávé, lehal a net...

Ha az árral szemben próbálok úszni, nem baj, de biztos, hogy ez az én folyóm?

Próbáld meg azt játszani, hogy egy helyzetbe nem éled bele magad túlságosan, de bizonyos távolságra helyezkedsz (önmagadtól is), és úgy kezeled. Érdekes élmény, meglátod.

Próbáld ki, hogy ha észreveszed, hogy egy beszélgetésben vagy vitában túlságosan elragadtattad magad, fölemeled a kezed, és azt mondod, álljunk meg egy percre, nagyon átéltem a szerepem, amit rám osztott a pillanat.

A belső mag ott lesz, ahol a belső csend lakik. Ha nem veszünk róla tudomást, attól még létezik. Egyre hangosabb zajokat keresünk magunk körül, hogy meg se érintsen a belső csend hangja.

Nekem elég, ha a folyóparton szemlélődök, ha meg muszáj átkelnem, megkeresem vagy építek hidat.

Én tudom, hogy a szivárvány puszta fizikai jelenség, de ha egyszer lélegzetelállítóan különleges és gyönyörű...!

Része vagyok, részese vagyok és részem az egész.