Szeretem a monoton, gépies kis tevékenységeket. Olyan kellemes, ha krumplipucolás, vagy mosogatás közben az ember kiszabadul egy kicsit az idő fogságából. Amúgy is mindig sietek, állandóan futok valahova, mindig időzavarban vagyok - én nem kértem az időt, tényleg, nekem nem hiányozna az életemből, ha nem volna, de mégis van. Talán éppen azért, hogy tudjuk értékelni, amikor kilépünk belőle egy pillanatra - vagy egy emberöltőre?... Relatív. Ez is.

 
Nem hiszem, hogy az én belső világom nagy érdeklődésre tarthat számot, viszont a Tiéd legalább annyira érdekes lehet számodra, mint nekem az enyém.
 
Évek óta izgatja a fantáziámat, hogy hol kezdődik az a belső világ, amit nem tudtam / nem akartam másokkal, még a legjobb barátaimmal sem megosztani...
 
Az egész dologra akkor csodálkoztam rá először, amikor a legeslegbelsőségesebb barátaimmal ücsörögtünk a ház előtt, egy átbeszélgetett, átpiált éjszaka után reggel, a teraszon. Ki a kávéját, ki a sörét kortyolta, miközben folytattuk a beszélgetést, aminek nem akart vége szakadni sehogy. Ha töltöttél már el a barátaiddal legalább 64 órát pislákoló mécsesek és az éjszaka lényei között, a csillagos ég alatt, és csak beszélgettetek, mindenről, ami vidám, ami félelemre adhat okot, ami bánt, vagy amire vágysz valahol, mélyen... Ha töltötted már a 65. órát ugyanott, ugyanazokkal, ahol biztonságban érezted magad, és akikre az életed is rábízhattad gondolkodás nélkül...
 
És akkor Bernie megkérdezte tőlem: "Mennyire ismerhetlek meg téged?"
 
Az első reakcióm az volt, az lett volna, hogy menj te a francba, Csibém, három napja mondjuk egymásnak az őszintét, miről beszélsz most???
De mielőtt kimondtam, megtorpantam. Eszembe villant néhány olyan dolog, az eddigi életem titkai, amikről természetesen az ember nem beszél, hiszen...
 
- Figyelj, Bernie! Biztos vagyok benne, hogy van minden embernek egy olyan legbelső saját világa, ami csak az övé. Amitől ő ő lesz. Nem adhatjuk ki magunkat teljesen és egészen, hiszen akkor mi maradna nekünk.
Ezt válaszoltam akkor.
 
Akkor már legalább 4 éve jártunk össze néhányan, különböző és lelkük mélyén mégis hasonló emberek. Korban, nemben, viselkedésben, neveltetésben, műveltségben különböző emberek voltunk. Amikor összejöttünk (mi úgy neveztük, szeánszolni), tulajdonképpen szabadnapot vettünk ki a mindennapjaink sokszor gépies látszatvilágától, az elvárások és megfelelések kötelmeitől. Univerzális oldószert bőven kortyolgatva vártuk a szabadulást, önmagunk és egymás megnyílását, szellemi és transzcendens szférák ajtaján kopogtattunk, valójában a mindennapok ránk rakódott ócska szennyesét levetve lecsupaszítva kiléptünk térből és időből...
 
Miben hasonlítottunk egymásra különbözőségünkben? Meggyőződéssel hittük, hogy az élet több a puszta létfenntartásnál. Hittük, hogy ahol a felszín alatt megbúvó vágyak, gondolatok, érzések laknak, ott érdemes csak igazán megtestesülni - talán képzavar, de mi így éreztük. Telve kérdésekkel, és ami meglepőbb, válaszokkal önmagunknak és egymásnak, tanítottunk és tanultunk, együtt, de mindenki a maga útját járva. Sokszor szeretettel, néha dacosan, olykor nyers őszinteséggel neveltünk és nevelődtünk.
 
Voltunk mi egymásnak tanítói és tanulói, a Belső Kör.
 
És időről időre jöttek mások, hívtunk embereket, kibővítettük a Kört és piszkáltuk tudatosan s néha öntudatlan azoknak a mázát, akik hajlandóak voltak részt venni a "csoportterápiában". Az idézőjelnek helye van, hiszen senki sem szorult látszólag terápiára.
 
Egy alkalommal, emlékszem kristálytisztán, a kibővített buli során egyik barátom ismerőse jött el, és kíváncsian kérdezgetett, mit látok felőle. Most, néhány évvel később, ahogy fölidézem ezt az estét, éjszakát, érdekesnek találom, hogy abban az időben többen is fordultak felém hasonló kérdéssel. Sosem kiáltottam ki magam se jósnak, se látónak, se parapszichobubusnak. (Az ezoterika szó meg önmagában is irritált.) Annyit tudtam erről az ismerősről, hogy mivel foglalkozik, és persze tudtam a nevét. Vidám, jó kedélyű, kifejezetten laza csajnak tűnt. Kérdésével és kíváncsiságával megpiszkálta a burkot, amivel körülvettem magam általában. Hát adtam neki.
Olyan volt, mintha megnyílna valamilyen csatorna, jobbra fölöttem, mögöttem valahol a plafon és az oldalfal találkozásánál, és én közvetítettem az információkat. Olyan részleteket mondtam el belső világáról, hogy magam is meglepődtem, honnan tudhatok ilyesmiket. Aztán, hiszen az egésznek ez volt a lényege, rátértem arra, amit rejtegetett legbelül. Amivel talán nem mert vagy nem akart megbirkózni. Amikor a tükörbe nézett, amit elétartottam, bátran szembenézett önmagával, volt elég érett személyiség ahhoz, hogy "magára vegye" és kellő humorral szemlélje vívódását, vagy bátortalanságát. Nem ragozom, aznap éjjel kapott egy kis lökést ahhoz, hogy a saját döntéseit meghozza és azok mellett kiálljon. Elutazott álmai országába, ott él, párt talált magának, egyszóval elmozdult a holtpontról és teljes átéléssel éli életét ma is.
 
Ennyit a légyről.

Címkék: lények éjszakai világ szeánsz titok barát belső időzavar

A bejegyzés trackback címe:

https://belvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr1002540693

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.