2011/13. Ego sum, punktum

 2011.03.27. 12:43

Csomó kérdés, és mind ugyanarról kérdez:

Miért a szerepeinkkel azonosulunk, ahelyett, hogy önmagunkkal válnánk azonossá?

"Annyira megszoktuk, hogy mások előtt álarcot hordunk, hogy a végén önmagunk elől is álarc mögé bújunk." 

Talán értem. Meg nem is.

Vannak ugyebár a gondolati, a lelki, és a fiziológiai folyamataink/szükségleteink. (Most nem térnék ki a gondolati-lelki folyamatok eredésének kérdésére. Példaként Descartes úgy vélte, midőn leírta az alapérzelmeket, hogy azok irányítják gondolatainkat. Vannak, akik szerint a lelki folyamataink is a gondolkodás folyamatából fakadnak. Aztán vannak manapság "szomatikus" elméletek, miszerint az érzelmek a testi folyamatok következményei, és nem előzményei.)

Tételezzük fel, hogy a harmónia állapota a gondolat, a lélek és a test egysége.

Ha mármost az ÉN egyedi és megismételhetetlen, akkor az én értelmezésemben a külvilág ingereire adott válaszaim tesznek egyedivé. Ha "bedobok a közösbe" egy szót, ahányan vagyunk, mind másféleképpen fogunk reagálni, aszerint, hogy milyen gondolatok, érzelmi folyamatok indulnak meg bennünk a szó észlelésekor. Ennek az a lényege, hogy az észlelésünk után elkezdjük feldolgozni az információt. Eközben kapcsolatokat keresünk eddigi ismereteink tárházában, és elkezdünk viszonyulni az ingerhez, ami ért.

"Ami az egyik embernek vadon, az a másiknak vidámpark."

"A bolondok paradicsoma a normálisoknak pokol."

"Ami az egyiknek étek, az a másiknak méreg."

A mai individualista világ (hogynemondjam fogyasztói társadalom) folyamatosan meg akar különböztetni, miközben uniformizálja fogyasztásunkat. Magam körül sok-sok individuum-ot látok, aki oly mértékben elszakadt az őt teremtő világegyetemtől, a belső magtól, hogy miközben a boldog (társasági) ember szerepét játssza, végtelenül magányos legbelül. Nem tudom, lehet, hogy a szerep maga alá gyűrte a színészt.

Mondok egy példát.

Találkozik X.Y. egy jóssal. Hogyan fog viselkedni vele szemben? Hányféleképpen viselkedhet? Egyáltalán, miért találkozik a jóssal? Mit szeretne hallani?

Az egyik ember önigazoló, a másik a nyitott szívű. Az egyik prekoncepcióval érkezik a találkozóra, a másik csupán csak érkezik és befogad.

A jósnak az elsőhöz kellene utat találni, de ha a kliens nem érkezett még el az őszinte befogadás megéléséhez, a jós nem fog tudni a legbelső lényéhez szólni, csupán a szerepét híven játszó színészhez. Ha szeretnénk tisztán látni ismerősünkkel kapcsolatban, beszéljük rá, hogy menjen el egy általunk ismert és jó jóshoz. Ahogyan reagálni fog a találkozásra, szinte mindent el fog mondani nekünk arról, hogy hol is tart a szellemi-lelki-fizikai úton. Hogy megérett-e a befogadáshoz.

Az ingereket kétféleképpen tudjuk megélni, megtapasztalni, és feldolgozni, s eszerint kétféleképpen fogunk reagálni rájuk. Az egyik a fent leírt, szerepével azonosult ember reakciója, aki a jóssal való találkozás után annak viselkedését kezdi kritizálni, majd megjegyzi, hogy ugye nem baj, ha nem tud azonosulni azzal, amiket mondott... Ő az az ember, aki a megoldandó problémákat személyes ügyként kezeli, a stresszt személye elleni támadásként éli meg (sokszor), ezért sokszor ragadtatja magát a többiek kritizálására, támadására. Nem fedezte még fel az öncélú létezés pillanatai feletti örömet (sajnos tényleg csak pillanatok :-)), elvek/előfeltevések és hasznosság-elv alapján működik. Őt segíteni sem könnyű, hiszen a függetlenségét hamar kivívta, és ahhoz ragaszkodik is, miközben "szelíd-gyengéd" ÉN-je elnyomatásban senyved, s csak (meta)kommunikációjában fedezhető fel. Ő az, aki pozíciót kér és kap előbb-utóbb, mert keményen dolgozik érte, miközben elmaradnak mellőle a társak, akiket nem érdekel a státusz, hanem az a bizonyos belvilág.

A másik típus valójában együtt lélegzik az őt körülvevő élettel, az eseményeket, ingereket érzékeli, elhelyezi a tapasztalás-tárban, és nem szűri át ÉN-je szűrőin. Valahogy úgy, mint amikor bedobok egy kavicsot a tóba, az hullámokat vet. Aztán a hullámok szépen elcsendesülnek, és a tó tükre ismét nyugodt, tiszta. A jóssal való találkozás csupán pozitív provokáció, hiszen pusztán lehetőségeket vetít a kliens elé. Aki abban a tévhitben ringatja magát, hogy a lehetőségeket neki magának kell megteremteni, a mély és igaz emberismerő jós által felkínált lehetőségeivel nem fog tudni azonosulni.

Az ember, miközben szerepeiben próbál megfelelni, elveszítheti önmagát. S hogy ki is az az önmaga? A szavakon, a szerepeken, az ideológiákon túli belső állandó. Viszonyítási pontoktól mentes áramlás. Minden más már csak struktúra, köpönyeg, szerep. Ahogy egy ismerősöm mondaná: hagyd már az Univerzumot végre dolgozni!

Az ÉN-nek pont olyanná kell válnia, mint amilyen a szeretet... Ha tudod, mit jelent a szeretet, tudod, mit jelent az önmagaddal való azonosulás, az állandó érték, mely olyanná tesz, mint a tó tükre.

Címkék: ego én gondolat lehetőség harmónia érzékelés önazonosság jós áramlás

A bejegyzés trackback címe:

https://belvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr12775180

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.