A tegnapi vacsora éjfélig tartott. Nem tudom, szoktál-e éjjel komplett négyfogásos menüt enni, én mindenesetre nem, és a gyomrom erőteljesen zokon is vette ezt a támadást. Mire visszaértünk a szállodába, már szaladásban voltam, tehát megkönnyebbültem vala, de amikor elterültem az ágyon, még éreztem, hogy az epém kikéri magának a bánásmódot, úgyhogy jobbra fordultam, ahogy tanultam epebántalmak esetére.

Reggel viszont egy órán keresztül keltem fel, a fáradtság vissza-visszaaltatott. Reggel én voltam a legvisszafogottabb, csak kávé és némi friss gyümölcs került a szervezetbe.

Nem is volt gond egészen ebédig, amit az itteni irodában tálalt hideg elemózsia jelentett. Amikor a hideg, egyébként finom krumplis-hagymás omlettet némi azonosítatlan töltött fasírtokkal (nem is fasírt az, hanem mintha tejszínkrémsajt sonkadarabokkal forró olajon sütve) betoltam az arcomba, még nem sejtettem, hogy hosszú lesz a délután.

Nem részletezem, többször az ájulás kerülgetett és mélyeket kellett sóhajtanom, nehogy megtiszteljem a tárgyalóasztalt sugárban.

Ebből kifolyólag most visszatértem a szállodába és nem tartottam a városba a cseh brigáddal, amit sajnálok, de fontosabb, hogy holnap a repülőgépen ne kerüljek megint nehéz helyzetbe. Azt mondják, ha az emberrel valami nem stimmel, máris beszűkül, hát persze, hogy én most a gyomrom körül forgok, vagy fordítva, aztán amikor szörfözni indulok a neten, naná, hogy közös főzésre invitál egy szakácskönyv-reklám, Istenem, mit vétettem?

Majd' elfelejtettem, az irodába érve reggel egy ismerős lány szaladt utánam vidáman üdvözölve, és tényleg ismerős volt, de ennél többet nem sikerült előhívnom a memóriámból, úgyhogy a helyzetet intelligensen mosolyogva, de nem sokat beszélve/kérdezve vészeltem át.

Holnap 11-re jön a taxi, aztán utazás, utazás. Ja, és sokkal okosabb vagyok már most is, nem kell holnapig várnom.