Más ember bőrébe bújni érdekes játék, az ember szinte észre sem veszi, hogy közben épp annyira távolodik el önmagától (abból a talán éppen ragacsos állapotból, amelyben van), hogy a szerepjáték után friss aggyal, érzésekkel és lendülettel, ha kell, humorral tudjon saját magára tekinteni. Ha egy ilyen játék után boldogan térünk vissza „önmagunkhoz”, akkor minden rendben van. Persze ha megcsillan egy-egy felismerés, hogy amihez oly dacosan ragaszkodom, vagy a 48, amiből nem vagyok hajlandó engedni, talán nem is annyira fontos, vagy hogy a véleményem önmagamról, illetve a környezetemről még bőven alakítható, képlékeny – akkor már a megoldást is meg fogom találni egy-egy nehéz helyzetben.
Három esetet szeretnék vázolni, amelyek nagyban hozzájárultak fejlődésemhez. Mindhárom egy-egy netes karakter.
1. A filozófus-lélekbúvár-profil
Igyekeztem semleges nemű lenni, ez mint utóbb kiderült, nem nagyon sikerült, férfinak képzeltek legtöbben, amiből persze sok érdekes eset kerekedett. Egy chat-szobában töltöttem szabadidőm, feltett szándékom az volt, hogy feltérképezzem, mennyire távolodnak el a realitásoktól a virtuális világ szereplői, illetve mennyire könnyíti/nehezíti meg a valóságos emberi kapcsolatok létesítését a szinte 24 órás csevegés a másik fél, a többi szereplő láthatása nélkül.
A felmérésből végül semmi nem lett, viszont rendesen belekeveredtem a szerep-adta helyzetbe, amiből aztán nem volt könnyű kievickélnem.
Mindig megvártam, amíg megszólítanak, sosem kezdeményeztem privát beszélgetést. A chat-szoba közös területén részt vettem a beszélgetésekben, sokszor én provokáltam valamilyen témát, ami köré aztán gyűltek a megmondó emberek, vagy éppenséggel a bizonytalanok. A megmondó emberek sokszor agresszíven nyilatkoztak, velük külön „feladat” volt normális mederbe terelni a beszélgetést. Büszke vagyok rá, hogy többnyire sikerült megbeszélnem velük a gondjaikat, amit addig agresszióval éltek ki. Kiderült, hogy a már-már aszociálisnak tűnő figurák teljesen hétköznapi fiatalemberek, súlyos gyerekkori traumákkal, vélt vagy valós sérelmekkel, csonkacsaládból, vagy iszákos szülők elhanyagolt gyerekeként azt a bizonyos kitűntetett figyelmet provokálva a chat-szobákban, amire annyira vágytak. Volt, aki drogproblémákkal, volt, aki szélsőséges nézetekkel, de legtöbbjükben megvolt az a vágy, hogy beilleszkedjenek, és ehhez némán kiáltottak segítségért.
Sok olyan nővel beszélgettem hosszasan, akik nem kaptak elég szeretetet. A szeretetéhes nők, akiket csalt a férjük, vagy elváltak és magányosnak érezték magukat, és bármit megtettek volna egy társért, aki rájuk figyel, bennem rögtön megtalálták a megértő beszélgetőtársat, és érdekes módon, ha százszor mondtam is, hogy nem fogunk találkozni sosem, akkor is egyre jobban kötődtek hozzám, ahogy nőtt a beszélgetések hossza. Azok a nők, akik hajlamosak a társfüggőségre, kötődést keresnek. Én átmeneti figura lettem életükben, akivel a legmélyebben eltemetett titkaikat meg tudták osztani, ezáltal fel tudták dolgozni. Megfigyeltem, hogy azok a nők, akik szigorú, hideg-engedékeny vagy hideg-korlátozó apa mellett nőttek fel, illetve azok a nők, akiknek kora serdülőkorában hagyta ott az apjuk a családot, eleinte hasonló férfit keresnek, aki mellett ugyanúgy nem érzik, hogy megkapnák a kellő figyelmet és odaadást, ezért a nagy csalódás(ok) után megváltoztatják ideáljukat, és a megértő, nőies lelkű férfit keresik. Azt, aki végre rájuk figyel, és olyannak szereti és fogadja el őket, amilyenek (egy-két gyerekkel, elváltan, küszködve, várva a csodát, azt a férfit, aki megadja nekik, amire szükségük van). Ezek a nők hamar besétálhatnak egy szélhámos csapdájába.
Segítettem két nőnek a gyermekeivel együtt élete nagy válságában, részeges verekedős férjtől való váláson, megszabaduláson, másik városban új élet kezdésén keresztül a boldog párkapcsolatig. Ma már „árkon-bokron” túl vannak, élik az életüket és boldogok.
Segítettem valakinek, aki pánikbetegségében egyre mélyebbre csúszott, hogy megfelelő figyelmet és ápolást kapjon.
Segítettem néhány súlyos önbizalomhiányban szenvedőnek, hogy elfogadja önmagát. Segítettem egy halálos betegnek az utolsó hónapjaiban (a szerettei előtt titkolta, hogy mennyi ideje van még, és egy kicsit önmaga előtt is).
És segítettem magamból kihozni azokat a szunnyadó képességeket, amelyeket a szerep nélkül nem mertem volna felvállalni. Inkognitóban gyakoroltam a másikra való hangolódást anélkül, hogy ismertem volna valójában. Igen, mert én nem „bukhattam”, csak a szerep. Az, hogy a szerep nem bukott, engem hallatlanul megerősített abban, amivé válni akartam. A filozófus-lélekbúvár szerepet végül módszeresen beépítettem a hétköznapjaimba, tudatosan szeretgettem, dédelgettem magamban, így adva magamnak mindehhez önbizalmat és bátorságot.
2. Szőke cicababa-profil
A szőke 30-as bombázó, akihez egy fotómodell képét vettem kölcsön, 37 férfiból kettőnél verte csak ki a biztosítékot. „Nem mered magad vállalni, hogy ilyen képet teszel föl a sajátod helyett?” A 35 ezzel szemben rögtön fölvillanyozódott, érezte, hogy megfogta az Isten lábát (aznap estére). Egy csók ide, egy lájkolás oda, bomlottak értem. Nem érdekelte őket, hogy milyen ember vagyok, kizárólag a nőre hajtottak, aki aznap este az övék lehet virtuálisan legalábbis. A fehérneműm jobban érdekelte őket, mint mondjuk az, hogy hol vagyok, vagy mit csináltam egész nap, fölösleges duma, térjünk a lényegre, hogyan szereted csinálni?
Többször megkérdeztem, amikor kezdtek volna belejönni a virtuális vetkőztetésembe, hogy „Mikor fogod megkérdezni, hogy én akarom-e?” „Miért nem kérdezed meg, hogy én mit szeretnék?” Az ehhez hasonló mondatok azt hiszem, a másodperc törtrészéig sem érintették meg ezeket a „szexetakarok27” típusú férfiakat. Nem voltak tolakodók (lelkileg), kicsit a „ha lesz szex, úgy is jó, ha nem lesz, úgy is jó” alapon ismerkedtek. Ingyenes kupleráj, következménymentes és célorientált. Ez nem probléma. Baj akkor van, ha miközben normális párkapcsolatban élnek, a valódi érintés helyett a cyberszexre gerjednek. Ha emiatt esetleg elhanyagolják kapcsolataikat, azokat, akik ott élnek körülöttük.
Ideális esetben hasznukra fordíthatják a cybertérben szerzett „tapasztalataikat”, és bátorságot merítve megpróbálhatják fantáziáikat a valóságban is gyakorolni. Ezért fontos, hogy egy kapcsolatban feltétlen-e a bizalom. Attól tartok, sokszor azért nem merünk a partnerrel őszintén beszélni a vágyainkról, mert attól tartunk, ez nem fog beleilleni a rólunk kialakított képbe. Ezért bújunk álarcok mögé, és pakoljuk mindennapi gondjainkat, gondolatainkat egy vadidegen csit-csetelőre, ahelyett, hogy a kedvesünk, gyerekünk, szülőnk szemébe nézve velük osztanánk meg lelkünk/agyunk dolgait. Van az embernek egy belső világa, amit nem tud/nem mer/nem akar megosztani másokkal, főleg olyanokkal, akikkel másnap is találkozni fog. A profil mögé bújt ismeretlen ismerős azonban nem tudja megbántani egónkat, hiszen az nem mi vagyunk, hanem a „profil”. Tehát tulajdonképpen lehasítjuk magunkról a kevésbé vállalható részünket és így éljük ki.
3. Önmagam-profil
Az én profilom vállalható, konszolidált, pont olyan, mint bárki másé, rövidtávon érdekes és kimeríthető. Kedves, szélsőségektől mentes, tisztán körülírható, megközelíthetetlen profil. Nincs rés a pajzson. Akik eddig vették a bátorságot, hogy megszólítsanak, nagyon kedves, tisztességes, szélsőségektől mentes, normális, nehezen megközelíthető emberek, hozzám hasonlóan. Segítőkészek, kerek a világuk, nem tolakszanak előtérbe, tudnak figyelni a másikra és van véleményük a dolgokról általában. Kiforrott karakterek. Megbízhatóak. (Unalmasak :-)
Helyzetjelentés Szélhámosföldről:
Sajnos eddig nem sikerült sem megélhetési, sem érzelmi szélhámost fognom az erre a célra létrehozott profilommal, ami egyértelműsíti számomra, hogy nem tudom hitelesen megjeleníteni a bájosan jóindulatú és jóhiszemű, szeretetéhes nőt… Egy nárcisztikust „fogtam”, rögvest jól meg is sértettem, biztos ami biztos.
Megfigyelés:
Az eddig meginterjúvolt szélhámos-áldozat nők szinte kivétel nélkül az alábbi két kategóriába sorolhatók:
- Apja nem tudta eléggé kifejezni a lánya iránti szeretetét, távolságtartó, szigorú, lányát fizikailag nem babusgatta, hideg-korlátozó vagy hideg-engedékeny típus. Esetleg gondjai voltak az alkohollal. A lány úgy érezte, hogy nem tud megfelelni apjának.
- Kora serdülőkorában hagyta el a családot az apa, válás után nincs szoros kapcsolat apa-lánya között. A lány úgy élte meg, hogy apja nem mondott igazat, ill. cserbenhagyta őt.
Mindkét típusnál felfigyeltem arra, hogy az egyik legfontosabb érték számára az őszinteség. Fél a hazugságtól, nem akar hazugságban élni. Saját bevallása szerint egy pillanat alatt leírja a hazug embert. Érdekes, hogy éppen egy szélhámos által kell megbirkóznia e félelmével. A partnerünk értékei rajtunk is jócskán dobnak - még ha az egész a hazugságra épül, akkor is jó nekünk, mert a megtépázott önbizalmunkat látszólag erősíti.
Álljon itt végül Tisza Kata rendkívül találó idézete:
"Mi, nők, annyira bele tudjuk képzelni, magyarázni hihetetlen alakokba a fantáziát. (...) Lássuk be, a rosszfiúkra bukunk. A csibészekre, ebadtákra. Akik sosem javulnak meg, de mindig ebben bízunk. Mindig átvernek, így sajnos sosem unalmasak. Á, dehogy változnak! Kicsit még meg is aláznak. Várni kell rájuk. Nem jelentkeznek annyiszor, hogy elegünk legyen belőlük. Stratégiájuk kipróbált, kidolgozott. Csókjuk kábító, begyakorolt. Ők azok, akikért élni-halni kell. Akikért biológiai bombánk robban. Akiket kerülünk, mégis mindig beléjük botlunk. Ha választani kell, őket választjuk. A jófiúk nem mozdítanak ki pályánk egyensúlyából. Velük nincs is mit megbánni. Ilyet szeretnénk, de nem ilyet akarunk. Legalábbis nem készen. Szóval, rossz legyen, amikor elszédít, de aztán jó legyen a hatásunkra. És maradjon is olyan, hogy a többi nőre már ne legyen hatással. Esküszöm, nem értem magunkat. Csoda, hogy szegény jófiúk belerokkannak a próbálkozásba? A rosszak nem, mert ők nem is akarnak érteni minket. Csak mi őket. Ördögi kör ez."
