Írta: Szikla Péter

Pontosan emlékszem, délután, miközben a klubba mentem, fölhívtam, mert klub előtt mindig fölhívom. Nem vette fel. Furcsa érzés lepett meg, hisz mindig föl szokta venni. Még volt vagy fél órám, megnyugtattam magam, úgyis mindig vissza szokott hívni. Még egyszer megpróbáltam, mielőtt csatlakoztam a klubtagokhoz. Semmi. Kicsit nyomasztott, de elhessegettem magamtól a rossz érzéseket.

Klub után látom, sms-t írt: „Most nem akarok beszélni, majd reggel.” Hm. Ahhoz képest, hogy Hozzá megyek éppen haza... Csak nem halt meg megint valaki. Ez az év eléggé fekete év volt, a nagy öregek lassan eltávoznak közülünk. Hazaértem, már aludt.

Szombat hajnalban arra ébredtem, hogy tesz-vesz a konyhában. Hajnali 4 óra. Azt hiszem, akkor már pontosan tudtam, még ha nem is hittem el.
Remegő gyomorral kimentem, megkérdeztem, mi történt. Közölte, szeretne „nyitni”. A kapcsolatunkból. Már nem szerelmes belém. Nem tudom leírni azt az érzést. Ott akkor meghaltam lelkileg. A testem az ezt követő hónapban élt, tette a dolgát, de hogy a lelkem hova lett belőle…

Mindent megpróbáltam. Ivett, évekig küzdöttünk egymásért, azt mondtad, együtt öregszünk meg, azt kérted, ha menni akarsz, ne engedjelek el, én Érted élek, azért imádkozom, hogy boldog legyél, s most azt kéred, engedjelek el... Mert Te még gyereket szeretnél, egy olyan férjet, akivel ha korzózol a Promenádon, irigykednek a barátnőid és Édesanyád is fess legénynek tartja és mindenki büszke és irigy Rád... Mert nem tudtad túl tenni Magad azon, hogy egyszer, még az elején nem mondtam el a teljes igazságot... Nem vagyok büszke rá, de csak azért tettem, mert őrülten megszerettelek és nem akartalak elveszíteni. Én nem akartalak kihasználni, csak azért imádkoztam, hogy Te boldog légy. Az Isten megadta nekem, hogy velem élj, de úgy tűnik, ebből levonni azt a következtetést, hogy én vagyok az, aki boldoggá tud tenni – kissé elhamarkodott volt...

Minden nap halva feküdtem, halva keltem. Nem is értettem, hogyan létezem. Borzalmas volt. Nem tudtam enni, napi több liter vizet ittam meg, legalább ne száradjak ki. Csak vizet voltam képes magamhoz venni, még a kávé se ment le. Hogy voltam képes egyáltalán tenni bármit is? Igaz, egy helyben sem tudtam volna meglenni, muszáj volt valahogy elterelni, lekötni a figyelmemet. Még jó, hogy volt dolgom, és voltak körülöttem, akik segítettek, még ha nem is voltak tisztában sok mindennel. Erről nem szeretnék többet mondani. Nem tudok.

Mindent odadobott. Mindent. Amikor megkérdeztem, milyen ember az, akiért mindent feladott egy nap alatt, annyit mondott sejtelmes mosollyal szája szegletében, hogy magas...

Nem költözött el, közölte, ameddig nem sikerül lakást bérelnie az új pasassal, maradni fog. Péter kőszikla, Péter kultúrember, viselkedik, tűr. Egyszer megzsarolt, vagyis összesen kétszer ez alatt a három hónap alatt, mindkétszer azzal válaszoltam, hogy 24 órán belül tűnjön el a lakásból... Aztán maradt. Ha nem marad, azt hiszem, még rosszabb lett volna nekem.

Úgy éltünk (én nyikorogtam, mint a rozsdamarta gép, Ő meg repkedett, mint egy pillekönnyű lepke), hogy hétvégén elhúzott a pasassal (ez volt a legrosszabb), hét közben meg alig volt olyan este, amikor meg tudtam állni verbális öldöklés nélkül. Megmondtam Neki, hogy nem bírom elviselni a fájdalmat, amit okoz. Kivel beszéljek, ha nem Vele? Évek óta Vele osztom meg az életem minden legapróbb részletét is. Valahogy olyasmi volt ez nekem, mintha a lelkem Nála maradt volna. Megpróbáltam furfangokkal visszavenni (utánajártam az ezotéria világában, képzelhetik), nem sok sikerrel. Földobtam magam valami társkereső oldalra, elkezdtem tudatosan arra koncentrálni, hogy meg kell tanulnom Nélküle teljes életet élni. Valamikor bocsánatot kért, nem ezt, nem így akarta, nem akart fájdalmat okozni, azt mondta, nagyon szeret és nem szeretne elveszíteni (barátilag, persze), azért én ezekkel a szavakkal töltöttem meg azt a tátongó űrt, amit hagyott bennem.

A Karácsony egészen furcsán alakult végül. Merthogy együtt töltöttük.

A tulajdonképpeni fordulat Szilveszterkor állt be. Délelőtt sütött-főzött, délután nekiállt kikenekedni (ahogy egy kedves kintornás mondta a vásárban). Sms-ek jöttek-mentek. Fürdővíz, habokba merülés, pofa tuning, hajbadarás, smink, pacsuli, tudom, ez elnyújtott „előjáték” az esti szex előtt, hurrá... Majd összecsomagolt, de ismerem minden rezdülését, bár próbálta előttem titkolni, hogy valami nem kerek, akkor bennem már fölvillant a piros led, bizonytalanságot érzékeltem. Kívülről jött, nem a féltékenység szólt belőlem, ezt többször is ellenőriztem magamban.

Nem, ahogy Ivettet néztem, és ahogy ez az Ő világrengető szerelmi ügye alakult, bennem kezdett a kutatószellem föltámadni. A lepényhal meg utoljára, és én foggal-körömmel küzdöttem. Végül, némi kerülőutak után hazajött, és együtt Szilvesztereztünk. (Nem tudom, hogy viselkedett kamaszkorában, de úgy tűnt, van még rosszabb.) Aztán, miután már otthon volt, jöttek a barátok és hajnalig beszélgettünk. Akkor megszállt a nyugalom. Megint csak a megérzések bennem, a megérzések nyugalomra és türelemre intettek.

Újév napján új élet kezdődött.

Tartott, ameddig tartott. Mert aki egyszer elhagyott... elhagy másodszor is.