VI. Arcunkon a lélek

 2010.12.28. 15:42

Eljátszom a gondolattal.

Vegyünk két testvért, akik ugyanonnan jöttek, ugyanazoknak a szülőknek a genetikáját hordják magukban, ugyanazt a nevelést és szeretetet kapták egykoron - most, idős korukra mégis hideg és meleg, ég és pokol, szépség és szörnyűség, szeretet és keménység, egyikük bölcs merengő, másikuk méltatlankodó elégedetlen lett.

Egymásnak testvérei, és igaz, egyikük idősebb, másikuk fiatalabb és biztosan egészen másképpen élték meg a maguk és egymás "pozícióját" a családban. Én egyke gyerek voltam, nem szívesen véleményezném a születési pozíciók problematikáját.

Az idősebbiknek voltak képességei az irodalom terén, és határtalan segíteni akarása, amit végül a gyógyításban kiteljesített élete során. Szeretet, odafigyelés, gondoskodás, a gyógyítás számára nemcsak tüneti kezelés volt, hanem az ember jelzéseinek megfigyelése, diagnosztikája és a bajok sokszor lelki kezelése.

A fiatalabbik jogi pályára lépett, szakmai ambíciói nemigen voltak, mindig igazi közösségi lény volt, magával ragadó, kedélyes, a szót jól csűrte-csavarta, lényeglátó és kritikus, néha szarkasztikus. Nem lehetett "figyelmen kívül" hagyni, a társaság középpontja, ez tény.

Az életük boldog/boldogtalan, hisz kinek nem vegyesen adja az élet, egy mosoly innen, egy pofon onnan - kérdés csak az, hogy melyikük hogyan dolgozta fel a boldogság és a boldogtalanság pillanatait.

Az idősebbik a családban és a munkában kiteljesedett, szeretetet adott és kapott, sosem csüggedt és olyan mélységes hitbeli meggyőződés vezérelte, amely szinte sebezhetetlenné és egyúttal támadhatatlanná tette. Mintaember, mintaélet.

A fiatalabbik hamarabb szenvedett, hamarabb választott kerülőutakat, hamarabb nyúlt pótlékokhoz (cigi-pia), nehezebben vette az akadályokat, és jobban raktározta a vélt (vagy valós) sérelmeket.

Megfigyelem, most, hogy már mennek kifelé az életből, önmaguk elől sem rejtve a szellemi, fizikai hanyatlás jeleit, minden megnyilvánulásuk teljesen különböző.

Egyikük szépen, méltósággal és nem, nem büszkeséggel, hanem mélységes szeretettel viseli korát, és ami még hátravan.

A másik haragszik a világra. Haragszik mindazért, ami volt, ami lehetett volna, ami nem volt, és ami nem lehetett. Nem tud őszintén örülni, felszabadultan, mert minden mögött felfedezni vél valami olyan tartalmat, amiről nekem, nekünk többieknek nincs információnk, de legalábbis föl sem merül bennünk.

Megfigyeltem és összehasonlítottam szóhasználatukat. Döbbenetes különbségek. Nem sorolom föl a szavakat, talán csak néhány példa álljon itt:

"békesség, szeretet, megpuszilom a fejét, elé teszem a vacsorát, mély érzésű gyerek, aggódom XY-ért, engem sokan szeretnek, akkor is fölkelek és megyek, ha fájdalmaim vannak, olvasom az én szép könyveimet, írogatok, hálát adok" stb...

"nem akarom, gyűlölöm, undorító, sose öregedj meg, ez se normális, az se normális, én a te korodban a falu szépe voltam, akkor szültem volna egy másiknak másmilyet" stb...

Érted már, mit akarok mondani?

Meg lehet szépen is öregedni. Aki a lelkében szépséget hordoz, az szép marad. Sugárzóan bölcs öreggé válhat, akinek van mit mesélnie, van mit átadnia az utókornak. Akinek a közelében mindenki egy kicsit megszépül, egy kicsit mindenki áhítattal figyeli lépéseit, ő az, igen, aki sokat adott az embereknek és akinek szép élete volt...

Mindenkinek kiül az arcára a lelke, ott mutogatja magát arcunkon, mint egy könnyűvérű nőcske, az idő múlásával egyre kevésbé tudjuk elleplezni sminkkel, szép szavakkal, pózolással, hazugsággal.

Mit mesél majd egyszer az én arcom másoknak?

 

A bejegyzés trackback címe:

https://belvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr12544260

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.