2011/18. Második esély

 2011.05.10. 15:34

„A rossz dolgok nem történnek meg velünk; mi hívjuk őket, hogy tanulhassunk belőlük.”1

 
Ez a történet várja, hogy megírják egyszer…
 
Éva a középső, kedvenc lány volt, kántor édesapja és háztartásbeli édesanyja szeme fénye. Nagy lázadóként próbára tette szülei türelmét, apjával sokszor vitatkozott annak maradi (klerikális) felfogása miatt, anyját sokszor érezte kishitűnek, megalkuvónak. Nővére megbízható volt, követte a hagyományokat, elfogadta a rendet, húga viszont egy kicsit mindig úgy érezte, háttérbe szorul, sokszor betegeskedett, lelki gondjai adódtak, úgy tűnt, nem találja a helyét a világban, a családban.
Éva fiatalon férjhez ment, megszülte fiát, de a házasság intézménye hamar feszíteni kezdte energikus lényét, elvált, és attól kezdve kicsapongó életet élt. Testépítéssel igyekezett minél látványosabban kinézni, a társaság középpontja volt, nem vetette meg a mulatozást, akarva-akaratlanul féltékenységi jelenetek oka egyes házastársak között. Mindig sietett, mint aki attól tart, hogy lemarad valamiről.
 
Akkor állt meg, amikor 1999. egyik hajnalán 180 km/órás sebességgel elütötte a BMW a zebrán, és felrepült 20 méterrel odébb egy villanyoszlopra. Beállt a klinikai halál, és látta magát felülről, testtelenül lebegve, ahogyan a mentősök dolgoznak rajta, akart is szólni nekik, hogy mit bohóckodnak azzal a szerencsétlennel, amikor felismerte, hogy ő fekszik ott, összetörve, élettelenül. Ez a felismerés összezavarta. “Kiabálni” kezdett, de szélsebesen húzni kezdte valami láthatatlan erő, fel és el, miközben lepergett előtte az élete, a jó és a rossz filmje, mindaz, amire nem volt büszke (a viselkedése, a hozzáállása), és amit nem értékelt eléggé (a családja, és az élete). Átsuhant valami sötét folyosón, melynek a végén erős, meleg fény várta. Béke. Ez jólesett nagyon. Gondolta, megáll kicsit, kifújja magát, amikor egy hang azt mondta: fordulj vissza, nem jött még el az időd… És ezután hatalmas, fájdalmas zuhanással puffant vissza, a hideg betonra, ahol a sokadik újraélesztési kísérlet végül eredményre vezetett.
Éva kómában feküdt hetekig, alig maradt ép csontja, és súlyos agyi sérüléseket szenvedett. Rehabilitációs intézményben töltött hónapokat. Itt ismerkedett meg a nálánál idősebb, agyvérzés után lábadozó hajdanvolt nőcsábásszal, Gáborral, aki a médiában élt és dolgozott egészen az agyi katasztrófáig. Ketten együtt lábadoztak, tanultak meg újra nevetni, járni és szeretni.
Később összeköltöztek, és együtt nevelték Éva kamaszfiát, aki számára Gábor lett az igazi apareprezentáns.
Éva emlékezete lassacskán és igen hézagosan tért vissza, nem emlékezett vissza az iskolaéveire, a tanulmányaira, a gyerekkora egyes szakaszaira. Elveszített három érzékelést az ötből (ízlelés, szaglás, illetve részleges hallás). Érzelmi élete a gyermek szintjére került, a rövid távú memóriája csapnivaló lett, a hosszú távú pedig hézagos. Részleges inkontinenciája megalázó volt számára. A neurológiai eltérések miatt kezdeményezték orvos szakértői vizsgálatát, mely munkaképtelenségét megállapította. Eközben Gábor unszolására pert indítottak a balesetet okozó sofőr biztosítójával, ami nehéz ügynek bizonyult, lévén a 18 éves sofőr német állampolgár, német biztosítóval, akiket csak német ügyvédeket keresztül tudtak elérni.
 
Én mindezekről persze semmit sem tudtam. Éltem az életemet, és egészen véletlenül eszembe jutott egy régi barátom, akit már vagy egy éve nem hívtam fel, és egy este, hazafelé épp a házuk előtt mentem kocsival, amikor fölhívtam Gábort. Úgy ordított bele a telefonba, mintha csak tegnap beszéltünk volna: “Azonnal állj meg és gyere föl!!” Akkor ismertem meg Évát, és egymásra találásuk történetét. Gábor mindig nagyon ragaszkodott hozzám, most is mondta, hogy “majd én mindenben segítek, mert nincs számomra lehetetlen”.
Föltűnt, hogy Gábor mennyire lefogyott, szinte lóg rajta a bőr. Éreztem, ennek valami komoly oka lehet. Mint minden férfi, ő is úgy hessegette el a kivizsgálás gondolatát, mint a legyet a tányérról, tagadta, hogy bármi baj lenne, no és persze nem volt hajlandó orvoshoz menni. Addig erőltettem, amíg végül kivizsgáltatta magát, de addigra már áttétes tüdődaganata olyan kiterjedt volt, hogy nem vállalkozott senki a műtétre.
A kórházban házasodtak össze Évával. Ezután némi roborálás után otthonába bocsátották. Náluk voltam a halála előtti estén is.
Halála után Éva összeomlott. A gyász feldolgozásának első fázisában megtapadt, őrjöngött, nem volt képes felfogni, tudomásul venni, ami történt. “Az nem lehet, hogy megadja nekem az igaz szerelem és szeretet érzését és utána elveszi tőlem ezt a boldogságot…!” Nyitott koporsót rendelt. Erős begyógyszerelés ellenére a temetésen úgy viselkedett, mint akinek bármelyik pillanatban megbomolhat az elméje. Szorongatta a karomat: “Nézd meg, fogd meg, biztos, hogy meghalt?” Mindenki aggódott. A temetés után néhány nappal kiment a temetőbe, és körömmel kaparta a földet, meggyőződéssel afelől, hogy ki kell “szabadítani” Gábort, mert nem érzi jól magát a földben. Onnan vitték be a zárt osztályra, ahol heteket töltött, és megkezdődött hosszas vesszőfutása a pszichotróp szerekkel, amiket a pszichiáterek felírtak. Tudom, hogy ezekre szükség volt azért, hogy ne tegyen kárt magában és a környezetében és ne épüljön le agya még jobban a mérhetetlen stressztől.
Amikor kezdett talpra állni, meghalt az édesapja. Emiatt újra visszazuhant normális és abnormális mezsgyéjére.
Kb. fél évvel később, amikor mi, májusiak, ünnepeltük a szülinapunkat, hosszas unszolás után végül Éva is eljött. (2 nap eltéréssel egyidősek vagyunk.) Emlékszem, azon a bulin, amikor 30 ember őrjöngött körülöttünk, három torta, tele kád italokkal, beszélgettem vele. Éreztem, hogy meg kell ráznom, ha verbálisan-virtuálisan is… Azt mondtam, hogy “lassacskán már magad is elhiszed, hogy nem vagy normális. Beszélj a pszichiátereddel és hagyd el fokozatosan a gyógyszereket. Elárulom, hogy amikor velem beszélgetsz, teljesen rendben vagy. De ha sokat mondogatod magadnak, hogy őrült vagy, még a végén valóban azzá válsz… De én pontosan tudom, hogy csak nem mersz kilépni ebből a szerepből, mert akkor lelkiismeret furdalásod lenne… Csak arra gondolj, milyennek szeretett Gábor. Nem akart neked szenvedést, márpedig ha így viselkedsz, neki lehetne lelkiismeret-furdalása miattad.” Fontos megemlítenem, hogy a barátaim úgy tekintettek rá, mint bármelyikünkre, megnevettették, jósoltak neki, megerősítették, egyszóval kizökkentették apátiájából. Ez a későbbiekben is hasznos volt, mindig ki tudtam zökkenteni a vergődésből, a tehetetlenség érzéséből.
 
„Legyőztél, tehát még erősebb lettem.”2
 
Lassacskán mintha elmozdultunk volna a holtpontról. Az idő a legjobb gyógyír a gyászra. Sokszor meséltem neki Gáborról vidám történeteket. Ajánlottam neki egy lelkiismeretes ügyvédet, aki fölkarolta ügyét, és az események kissé felgyorsulni látszottak. A fia szépen leérettségizett, felvételt nyert a főiskolára.
 
Elkezdett kérdéseket föltenni. Sokszor hívott fel, csak azért, hogy megerősítést kapjon, hogy rendbe jönnek a dolgok, hogy meg fogja kapni a kártérítést (mennyit ér egy összetört élet?), és sokat beszélgettünk rólam is, az erőmről, a belső hitemről, a lélek mibenlétéről, történelemről, politikáról, szeretetről, családról. Mindig azt mondta, ma is, hogy feltöltődik energiával, élettel, gondolatokkal, érzésekkel, tettvággyal, ha velem beszélgethet. Ha valamit nem tud átlátni, vagy nem érti az összefüggést, pedig „ott van az orra előtt”, mindig példákat hozok fel, amiken keresztül aztán megtalálja a választ, „összeáll a kép”. Néha mesélek neki a saját életemből történeteket, olyanokat is, amikről nehéz mesélni.
Beszélgettünk arról, hogy ő „azelőtt” nem volt jó ember. Felismerte, hogy kapott egy második esélyt, hogy helyrehozza az életét, és mélyebb, tartalmasabb életet éljen – paradox módon egy halálos baleset után, megtört testtel és lélekkel, megrázkódtatások sora által. Sokat javult a memóriája, adtam ötleteket agytornára (pl. rokon értelmű szavak keresése, memóriakártyákkal való játék, mivel szeret sütni, receptek megjegyzése és fejből/fejben megsütése). Mivel nem érez ízt, és nem szagol, ezért gyakorlatilag nincs étvágya, és mindig csak fogy. Igyekszem vitaminokkal feltölteni, és most már ő is odafigyel arra, hogy mit eszik, és mennyit.
A per végső szakaszában jár (legalábbis reméljük), most várja a biztosító kártérítési ajánlatát, amit ha megfelelő, peren kívül szeretne elfogadni. (Csak az elmúlt évben legalább hatszor kellett különböző szakértői csoportok által megvizsgáltatni magát, a ETT KFEB-től kezdve pszichiátereken, neurológusokon és igazságügyi orvos szakértőkig ahhoz, hogy megkapja a teljes leszázalékolást. Orvostanhallgatók bámulták, hiszen Éva maga az állatorvosi ló.)
Sokszor látom rajta, hogy szeretne hasznos lenni, valamit kezdeni megtört életével, mert noha
 
nem az az erős, aki nem esik el, hanem aki mindig fel tud állni4,
 
azért nem mindegy, hogy aztán csak tétlenül ácsorog, vagy talál célokat, feladatokat, amik tovább viszik útján. Emlékszem, Gábor azt mondta, hogy szerinte Évi nagyon klassz meséket tudna írni… Rá szoktam kérdezni Évánál, hogy megálmodta-e az első mesét, amit leírna. Még bátorítanom kell, mert nem bízik eléggé magában. Azért kezdtem el blogot írni, hogy ezzel is megmutassam neki, manapság már nem kell sok ahhoz, hogy eljussanak a gondolataink másokhoz. Azt hiszem, ha a kártérítési ügy lezárul, akkor fogja tudni igazán lezárni az életének ezt a szakaszát, annak minden fájdalmával együtt, és akkor fog tudni a saját jövője felé fordulni. Most, hogy várja a biztosító ajánlatát, már elkezdett kalkulálni, és támadt egy ötlete, amit megvalósítana annak a pénznek egy részéből. Kérte a segítségemet, igyekszem, ami tőlem telik, kapcsolatokhoz segíteni. A húgával való viszonya sokat foglalkoztatja, erről is kérdezte a véleményemet. Azt javasoltam, hogy végtelen türelemmel és szeretettel éreztesse, hogy bármikor kész újra magához ölelni, feltételek nélkül szereti, és ezt az anyjával is beszélje meg, hiszen fontos lesz, egyszer, amikor „haza szeretne térni”, hogy nyitott ajtóval és meleg szeretettel várják.
Egy alkalommal így szólt: „Mi más, mint a mélységes hitem adott erőt, hogy túléljem, és vett el érzékeimből ahhoz, hogy a fizikai léten túlmutatót felfedezhessem? Éltem, mint egy disznó, röfögtem a sárban a moslékért, szexeltem, építettem a testem – és hogy elmúlt ezeknek a fontossága… És mennyivel boldogabb vagyok, mert úgy fekszem le este, hogy szerethettem, és szeretetet kaptam… Érdekes, hogy apámmal mennyit vitatkoztam, és mennyire idegesített a földhöz ragadt gondolkodásmódja, és most úgy érzem, kezdem érteni…Beszélgetek vele (Istennel), és mindig meghallgat.”
 
„Vígy el engem innen a sziklára, a hova én nem jutok. … Mert te vagy az én menedékem, s erős tornyom az ellenség ellen. Hadd lakozzam a te sátorodban mindörökké; hadd meneküljek a te szárnyaid árnyéka alá!”4
 
Éva megküzdési stratégiáinak fejlődése (elemzés)
Korán férjhez ment, gyereket szült, anélkül, hogy kiélhette volna magát. Ráadásul konzervatív családban nevelkedett, amiből úgy érezte, ki kell törnie. A feszültség forrása az lehetett, hogy a lelke mélyén úgy érezte, nem tud megfelelni apjának. A „hét főbűn” mindegyikét hordozta magában (melyikünk nem...?), és nem akart önmegtartóztató mintaéletet élni. Ez konfliktushoz vezetett családon belül, mely stresszt okozott benne, amihez eleinte rosszul alkalmazkodott. Lázadt. Ezért a viselkedéses illetve az elterelő stratégiát alkalmazta rendszerint: ellenszegülés, dühkitörés, ivászat, bulizás, és minden, ami szüleinek nem tetszett.
Miután elvált, jöhetett a duhajkodás, testépítés, gyakori partnerváltoztatás, stb. Ezek szintén a viselkedéses stratégiába sorolhatók. Meg akarta erősíteni önmagát, sikerélményre vágyott, habzsolta az életet.
A gyász feldolgozásában szinte a lehetetlennel küzdött, érzelemközpontú megküzdési stratégiája csődöt mondott, mintha megbomlott volna az elméje. Ezért volt szükség az erős gyógyszerelésre.
 
Az utóbbi időkben megtanult a problémával foglalkozni, feldolgozni, reagálni rá adekvát módon, a problémára összpontosítva. Ez azért fantasztikus teljesítmény, hiszen mint agysérülése óta jellemzően mindig, olyan az érzelmi élete, mint egy gyermeké (az arckifejezései is ezt tükrözik). Mégis eljutott oda, hogy mérlegel, türelemmel vár, ha kell, és lépéseket tesz, ha rajta múlik, hogy előremozduljon az ügye. A jövőjét is biztosítani szeretné, terveket szövöget, és kevésbé szorong azért, mert a rokkantnyugdíjból nehéz megélni. Eljár intimtornára, ami segített abban, hogy leszámoljon az inkontinenciával. Megismerkedett a neten egy férfival, akivel sok időt töltenek együtt. A probléma megoldására koncentrál, mert tudja, hogy tehet a megoldásuk érdekében, a lehetőségek nyitottak számára. Sokat javult a húgával való kapcsolata, és segített abban is, hogy a húga közeledjen a családhoz, mely újra befogadja (tudni érdemes, hogy hugának a Hit gyülekezete kb. 10 évet vett el az életéből, mára ez a kapcsolat teljesen megszakadt a szektával).
 
Sokszor teszem fel magamnak a kérdést:
Mi lenne vele ma, ha nem történik meg a baleset, ha nem kell átélnie a legnagyobb fájdalmat, a szerettei elvesztését, és hol lennék én ma, ha nekem kellett volna mindezeket átélnem.
 
Idézetek szerzői:
3 Niccolo Machiavelli
4 Biblia, Zsoltárok könyve 61.
 
Személyiségfejlesztés során felhasznált irodalom:
Best-Work: Megküzdési stratégiák (munkafüzet, Best-Work, 2011)
Deepak Chopra: Mesteri útmutatás tanítványoknak (Édesvíz, 2006)
Deepak Chopra: Miért nevet Isten? (Édesvíz, 2009)
Imitatio Christi (Jókai Annával beszélget Halász Zsuzsa, Miért hiszek? sorozat, Kairosz, 2001)
Joseph O’Connor & John Seymour: NLP (Bioenergetic, 2010)

Címkék: család halál baleset stratégia hit esély rehabilitáció segítő biztosito hké megküzdési bszélgetés

A bejegyzés trackback címe:

https://belvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr302893241

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.