"Aki szeret és megbízik a másikban, könnyen kiszolgáltatottá válhat."

 

Korábban bemutattam a megélhetési szélhámos két típusát:

- S. Pál csaló, kapcsolati szélhámos, Internetes társkereső, illetve

- a "jó Tribuszerné" bizalmi szélhámos, pilótajátékos profilján keresztül.

Hosszas megfontolás után most megpróbálom felvázolni a legnehezebb esetet: az érzelmi szélhámost.

Az érzelmi szélhámos nem feltétlenül anyagi haszonra hajt. Múltja sötét, sanyarú, érzelemsivár gyermekkor, hányatott sors jellemzi. Motivációi ezért torzulnak. Szeretetre, megbecsülésre vágyik, csakhogy ezt nem a társadalmi normák és szabályok betartásával kívánja elérni - hanem fölépít magának egy álom/látszatvilágot. Mindazt, ami lenni szeretne, megvalósítja fejben. S elhiszi és átéli.

Kivívja együttérzésünket. Jön, mesél, és beköltözik. Lakásunkba, autónkba, laptopunkba, pénztárcánkba. Lelkünkbe. Pont olyan társ, amilyenre vágyunk. Kedves, simulékony, megértő, érzelemgazdag, és minden érdekli, ami minket is. Az elején. Amíg megszerez minket. Szerep, amit hű átéléssel játszik el nekünk. Ha például rajongunk a színházért, akkor színházi szakemberként mutatkozik be, esetleg gyerekeknek szervez különleges vagy speciális előadásokat, ezért lobbizik előkelő berkekben, ismert emberek a barátai (elmondása szerint).

Ha megnyert minket, beköltözik. Lelkes, apró ajándékokkal lep meg. Azt mondja, dolgozik, mindenesetre mi elmegyünk reggel otthonról, és este érünk haza, honnan is tudnánk eleinte, hogy mivel telik a napja.

Mindenre van egy válasza. Verbálisan szinte lehetetlen megfogni, rajtakapni. Használja a laptopunkat, bevásárol a konyhapénzünkből, figyel a dolgokra. Csapot szerel, használja a kocsinkat, intézkedik a postással, a szomszédokkal kedves.

Valahogy nincs jövedelme (vagy mert késik a cége a fizetéssel, technikai gond merült fel, vagy félreértés folytán zárolta az adóhatóság a számláját, esetleg csak le van kötve és sokat veszítene, ha idő előtt felbontaná). Értelemszerűen mi tartjuk el, de ez nem baj, föl sem tűnik. Átmeneti pénzzavar az egész. Aztán kéne egy kis pénz. Nem sorolom fel a trükköket, indokokat, ötleteket, melyekkel előáll. Az "ellopták az irataim, tárcám"-tól a "meghalt a barátom, akinek kölcsönadtam egy hónapja" színes, vagy éppen érzelmileg ható történetek száma végtelen.

Jó, adunk kölcsön. Hisz csak egy hétről van szó (kettőről, háromról). Átvételi elismervényt szoktunk aláiratni a kedvesünkkel, élettársunkkal, kérdem én?

Aztán egy csöndes estén kiderül, hogy teljesen tönkrement a laptop(unk), ezért szervízbe vitte (a legjobbhoz!). Vagy összetört a kocsi(nk) és szerelőhöz kellett vontatni (elkéri a vontatás árát). Esetleg ha még nincs laptopunk, arra kér pénzt, hogy vegyen egyet nekünk, mert remek jó vételi lehetőséget látott. Persze ha van egy kis félretett pénzünk, akkor értelemszerűen visszautasíthatatlan befektetési lehetőséggel lep meg. Soroljam?

Amikor "pénzügyi lehetőségeink" határait elérte - jön a nem várt fordulat. Morózussá válik, ingerlékeny lesz. Esetleg (ha még nem adta el a hátunk mögött a laptopunkat) véletlenül észrevesszük, hogy fent van valami társkeresőn és olyan email címe is van, amiről nekünk nem szólt. De mint említettem, mindenre van egy válasza.

Ez a típus, az érzelmi szélhámos hajlamos lehet valamilyen abúzusra, "szerrel való visszaélésre", még ha ez "csak" alkohol is. Sajnos, illuminált állapotban agresszívabbá válhatnak, és ezt mi bánjuk. Kezdetét veszi a kínlódás. Nem tudni, ki szenved jobban, mi mindenesetre mindent megpróbálunk, ő viszont szinte semmit. Meglepetésünkre egyre önzőbbé, követelődzőbbé válik. Mintha már nem is ugyanaz a kedves fickó volna, akit megismertünk 3 - 6 hónapja.

A pénz meg nem jön vissza. De még több kéne. Szembe kell néznünk a kellemetlen igazsággal... Felismerésekre jutunk, még ha oly kellemetlenek is az egyre nagyobb visszásságok. Elkezdünk nyomozni. Ki is ez az ember valójában? Lehet, hogy hamis a személyije. Lehet, hogy van családja, gyermeke(i), akiket elhagyott. Lehet, hogy már mi is várandósak vagyunk a gyermekével? Amit a családjáról tudhattunk, többnyire köszönő viszonyban sincs a valósággal, legfeljebb annyi lehet igaz, hogy hányattatott sorsa volt. Vagy csak annak élte meg a gyermekkorát.

És hamar kiderül, hogy már kiszemelte az újabb áldozatot, ripsz-ropsz költözik, és eközben mi éppen egy kávézóban beszélgetünk azzal az áldozattal, akitől hozzánk költözött.

Kérdezem, mi a motiváció? Antiszociális, rendben, hiszen élősködik, hazug, megjátssza az érzelmeket, egyszóval becsap. Saját magát is talán, amikor eljátssza az ideális családban élést. Persze nem bírja sokáig, kiütköznek igazi hajlamai. Mi pedig néha évekig dolgozzuk fel a bizalomvesztést, a hazugságokat, a bűntudatot, és megérteni sosem fogjuk tudni, csak tudomásul venni: az érzelmi szélhámosok képtelenek a kitartásra, szeretetre, empátiára, boldogságra.

 Végül hadd ajánljak még egy cikket:

http://www.life.hu/gyogyulj/egeszseghirek/20110704-9-jel-hogy-pszichopata-ferfi-halojaba-akadtal.html

 

Címkék: szélhámos antiszociális becsapás szociopátia csaló érzelmi ingerküszöb kiszolgáltatott

2012/5. Gnosztikus percek

 2012.10.04. 21:11

"Senki sem gátolhatja az ember szellemi fejlődését, csak ő maga. Sem testi gyengeség, sem szellemi tehetetlenség nem lehet akadálya szellemi természete kifejlődésének, mert mindezeket legyőzi a lelkében növekvő szeretet. Ha mindezek mégis megmaradnak benne akadálynak, ez csak azért van így, mert kevés benne a szeretet."

Ahányan vagyunk, annyiféleképpen éljük meg a lényeghez való viszonyunkat, annyiféle eszközt használunk a belső csend elérésére és az átalakulás útján.

Ego: az, amitől én én vagyok. A tudásom, tapasztalataim, emlékeim. Kétféleképpen tudok “megszabadulni” tőle.
1: eléri azt a fejlettségi szintet, amikor beintegrálható a nagyobb létezésbe, a tágabb összefüggésbe. Ez úgy történik, hogy öntudatra ébred, elkezdi fejleszteni önmagát, majd eljut arra a fokra (a tudásnak és érzelemvilágnak ahhoz az állomásához), amikor “ráébred”, a prioritások megváltoztak, tovább kell lépni. Föl kell oldódni abban a szubsztanciában, ami mindig is vonzotta. Mert már nem elég az anyaglét. Ezt nevezném én az el- és befogadás művészetének.
2: Meghasonlik az emberben élő szuperegoval, az Isteni “Énnel”, és hamvain új világ ébred.
Nem tudom, melyik a könnyebb út.

Vagy vakká válunk az anyagi lét csábos mosolyára, és így lépünk egy magasabb létminőségbe (kissé leegyszerűsítve persze), vagy beolvasztjuk a nagy végtelenbe, ahol megszűnik kísértésként zaklatni. Mert azzal hívja elő egónkat.

Aki látta már a test halálát és visszatérését a természetbe, tudja, hogy vannak kérdések, amelyek létjogosultságukat veszítik már megfogalmazásuk pillanatában.
Meglátásom szerint az Isten, ha elfogadjuk, hogy saját képére formált bennünket, ugyanúgy éli meg az egy eltévedését a nyájtól, mint ahogy én sem elégszem meg azzal, ha két gyermekem mellettem van, látnom kell a harmadikat is, aki elbújt vagy elbotorkált.

Az egyes szubjektum eltévelyülése az eredeti lényegétől az emberiség történelmében is jól nyomon követhető és minden egyes új jövevény életének alakulásában is. Ezért nem gondolom, hogy szégyenkezni kellene azért, ami ÉN vagyok, vagy TE vagy. Sőt, amint meg tudjuk élni az Isteni létezés burkában, azonnal föl is magasztosul (számomra legalábbis így történik). És mindjárt megértem, hogy "Szeresd felebarátodat, mint magadat." Ha nem a bűnre és annak büntetési tételeire épülne föl a hatalmi rendszer, talán volnának pillanatok, amikor az ÉN jót is tudna tenni, mert esetleg (Freud után szabadon) a "szuperego"-val azonosulni tudna, ha csak egy pillanatra is. És attól kezdve már nem hunyhatja be szemét az előtt, amivé válnia kell. S a vágy átalakul. A kísértések átalakulnak. Megváltozik a minőségük. De akarat és eszközök kellenek ahhoz, hogy az első lépéseket megtegyük. És kellenek a fórumok, ahol tapasztalatot lehet cserélni. És kellenek azok a közösségi élmények, amelyek fölerősítik a pozitív energiamezőket. Mert az út felénél sem járok még, és jó tudni, hogy nem szigetelődtem el, s ha igen, akkor csak a rossztól, a zombiléttől.

A gnosztikus életvitel nem kiváltság, sőt, kötelez (boldog kötelesség). Semmi sem történik ok nélkül, ezért én az érzékszerveket, a kezem, a lábam és a tudatom sem száműzném, vagy tenném megnemtörténtté, sokkal inkább vagyok az Isteni tudatállapotok, a belső elcsendesülés megtapasztalásának és a szeretet, mint életforma és motiváció híve. Nem zavar, hogy van egóm, hiszen megtapasztaltam, hogy lehet jóra is használni. Nem zavar, hogy mások másként élik meg, ha megélik a szebb létformákat, a szubjektumnak éppen az a szépsége, hogy különbözővé tesz, de egy összetettebb szubsztanciában mind benne vagyunk. Amit megélünk, nem ugyanaz. Ahogyan megéljük, az talán hasonló. De minden egy nagyobb egység része és az izgalmas ennek a részeként megélni a szeretetet. És akkor mindjárt érthető, hogy a fenn és lenn nem más, a kinn és benn nem más, a Te és az én nem más, mint a rózsakert :-) "Te vagy én - én vagyok te.

Meglátásom szerint éppen annyi a gnosztikus írások és hagyományok dolga és feladata, hogy megszólítsa azt, akinek van rá füle, megérintse azt, akinek nyitott a szíve és megmutassa arcát annak, aki látja. A többi már oly mértékben magánügy, ami csak Istenre tartozik és a szikra-emberre. S amikor eldől, mi is a cél, mire vagyunk hivatva, elindulhatunk, utat mutathatunk, vagy segítőkké válhatunk, vagy válhatunk bármely eszközévé a nemes akaratnak.

Eszközök alatt értem például a meditációt, imaginációt, az akaratkoncentrációt. Lehet, hogy az "atlantiszi" ember olyan világban élt, amit ma mitológiaként összegzünk, de a mai embernek szerintem szüksége van azokra a technikákra, melyek a tudat megnyitásán, az érzelmi élet megszilárdításán keresztül mintegy szeretettel vezetnek.

Akaratkoncentráció: az akaratot mint energianyalábot összegyűjteni és egy pontban belsőmben összpontosítani. Visszavinni a kiindulópontra. Jó gyakorlat.

Igazság? Mivel mindenkinek megvan a maga igazsága, melyet átélt, megtapasztalt, ezért az első, amit érdemes belátni, hogy bármely vita értelmét veszíti, amely mások saját igazságát vizsgálja (vagy az enyémet). És azt hiszem, a végső igazsághoz vezető úton is legjobb esetben tapasztalatot tudunk cserélni.

Egónk folytonos megerősítést vár...

Abban a stádiumban, amikor a nyelv, mint jelrendszer, kezd kevés lenni... Ott kezdődik az utazás... :-) Volt már olyan álmod, amit felébredve nem tudtál szavakkal elmondani? Tudtad, érezted, ott volt előtted, megfoghatóan, és mégsem volt eszköz, amivel kifejezhetted volna.

A rend pedig szerintem nem más, mint tűzszüneti megállapodás a bennünk lévő / a minket körülvevő és az Isteni végtelen között (és persze Idesanyánkkal) :-)

A "vélemény", a szubjektum megnyilvánulása, ezért jómagam kizárólag azért figyelek oda rá, hogy megtiszteljem a másikat, s eközben megismerhessem. Már az is jelzés, ahogyan a másik ember kérdez, s amit kérdez. "Elárulja" magát a kérdéseivel.

Megtanultam, hogy egy interakció során elvonatkoztassak a személytől, és arra koncentráljak, amit közvetít (tehát mi vagy ki áll mögötte, pl. Isten, vagy egyszerűen valamilyen érdek).

Nyilván hallottál már Braco-ról, aki semmi mást nem tesz, mint (azok számára, akik befogadókészek) néhány másodpercre megvillant egy, a hétköznapi érzékelésen felüli/kívüli lehetőséget (az én olvasatomban). Nem gyógyító (bár van, akinél csodát tesz), nem próféta (bár vannak követői), és semmi mást nem ad, mint amit szeretnél kapni tőle. Tehát az indulatok/akarat/energiák konvertálása, helyes irányba terelése nem árthat senkinek, csak annak, aki a kapottat rosszra fordítja, vagy mindenesetre nem tudja megfelelőképpen használni.

Azt szerettem volna ezzel a példával érzékeltetni, hogy mindig legalább kétoldalú az "érintkezés", ami az egyiknek adás, az a másiknak "kapás", és fordítva. És az "adás"-t befolyásolja az, aki kap, és fordítva. Tehát egyes nézetek kapcsán, melyek szerint a legjobb szándékkal történő adás/segítés sülhet el leginkább balul, szeretném jelezni, hogy kettőn áll a vásár. Próbáld meg a szavak, mondatok jelentését továbbgondolni egy összetettebb értelemben. A kölcsönhatásokat nem elkerülni, hanem jóra fordítani kell.

De sajnos sokszor beszélünk el egymás mellett, mert a beérkező információkat át- meg átszűrjük egónkon, s lehet, hogy másképp értelmezzük, mint lehetne. Ezért fontos, hogy "jól" beszéljünk.

El lehet jutni egy élet leforgása alatt is, és végtelen számú élet tapasztalataival is oda, ahová igyekszünk. Ez a fejlődés lényege és a lényege az egész Isteni szeretetvilágnak.

Címkék: Címkék

2012/4. Egy holt lélek szól

 2012.10.04. 20:25

Írta: Szikla Péter

Pontosan emlékszem, délután, miközben a klubba mentem, fölhívtam, mert klub előtt mindig fölhívom. Nem vette fel. Furcsa érzés lepett meg, hisz mindig föl szokta venni. Még volt vagy fél órám, megnyugtattam magam, úgyis mindig vissza szokott hívni. Még egyszer megpróbáltam, mielőtt csatlakoztam a klubtagokhoz. Semmi. Kicsit nyomasztott, de elhessegettem magamtól a rossz érzéseket.

Klub után látom, sms-t írt: „Most nem akarok beszélni, majd reggel.” Hm. Ahhoz képest, hogy Hozzá megyek éppen haza... Csak nem halt meg megint valaki. Ez az év eléggé fekete év volt, a nagy öregek lassan eltávoznak közülünk. Hazaértem, már aludt.

Szombat hajnalban arra ébredtem, hogy tesz-vesz a konyhában. Hajnali 4 óra. Azt hiszem, akkor már pontosan tudtam, még ha nem is hittem el.
Remegő gyomorral kimentem, megkérdeztem, mi történt. Közölte, szeretne „nyitni”. A kapcsolatunkból. Már nem szerelmes belém. Nem tudom leírni azt az érzést. Ott akkor meghaltam lelkileg. A testem az ezt követő hónapban élt, tette a dolgát, de hogy a lelkem hova lett belőle…

Mindent megpróbáltam. Ivett, évekig küzdöttünk egymásért, azt mondtad, együtt öregszünk meg, azt kérted, ha menni akarsz, ne engedjelek el, én Érted élek, azért imádkozom, hogy boldog legyél, s most azt kéred, engedjelek el... Mert Te még gyereket szeretnél, egy olyan férjet, akivel ha korzózol a Promenádon, irigykednek a barátnőid és Édesanyád is fess legénynek tartja és mindenki büszke és irigy Rád... Mert nem tudtad túl tenni Magad azon, hogy egyszer, még az elején nem mondtam el a teljes igazságot... Nem vagyok büszke rá, de csak azért tettem, mert őrülten megszerettelek és nem akartalak elveszíteni. Én nem akartalak kihasználni, csak azért imádkoztam, hogy Te boldog légy. Az Isten megadta nekem, hogy velem élj, de úgy tűnik, ebből levonni azt a következtetést, hogy én vagyok az, aki boldoggá tud tenni – kissé elhamarkodott volt...

Minden nap halva feküdtem, halva keltem. Nem is értettem, hogyan létezem. Borzalmas volt. Nem tudtam enni, napi több liter vizet ittam meg, legalább ne száradjak ki. Csak vizet voltam képes magamhoz venni, még a kávé se ment le. Hogy voltam képes egyáltalán tenni bármit is? Igaz, egy helyben sem tudtam volna meglenni, muszáj volt valahogy elterelni, lekötni a figyelmemet. Még jó, hogy volt dolgom, és voltak körülöttem, akik segítettek, még ha nem is voltak tisztában sok mindennel. Erről nem szeretnék többet mondani. Nem tudok.

Mindent odadobott. Mindent. Amikor megkérdeztem, milyen ember az, akiért mindent feladott egy nap alatt, annyit mondott sejtelmes mosollyal szája szegletében, hogy magas...

Nem költözött el, közölte, ameddig nem sikerül lakást bérelnie az új pasassal, maradni fog. Péter kőszikla, Péter kultúrember, viselkedik, tűr. Egyszer megzsarolt, vagyis összesen kétszer ez alatt a három hónap alatt, mindkétszer azzal válaszoltam, hogy 24 órán belül tűnjön el a lakásból... Aztán maradt. Ha nem marad, azt hiszem, még rosszabb lett volna nekem.

Úgy éltünk (én nyikorogtam, mint a rozsdamarta gép, Ő meg repkedett, mint egy pillekönnyű lepke), hogy hétvégén elhúzott a pasassal (ez volt a legrosszabb), hét közben meg alig volt olyan este, amikor meg tudtam állni verbális öldöklés nélkül. Megmondtam Neki, hogy nem bírom elviselni a fájdalmat, amit okoz. Kivel beszéljek, ha nem Vele? Évek óta Vele osztom meg az életem minden legapróbb részletét is. Valahogy olyasmi volt ez nekem, mintha a lelkem Nála maradt volna. Megpróbáltam furfangokkal visszavenni (utánajártam az ezotéria világában, képzelhetik), nem sok sikerrel. Földobtam magam valami társkereső oldalra, elkezdtem tudatosan arra koncentrálni, hogy meg kell tanulnom Nélküle teljes életet élni. Valamikor bocsánatot kért, nem ezt, nem így akarta, nem akart fájdalmat okozni, azt mondta, nagyon szeret és nem szeretne elveszíteni (barátilag, persze), azért én ezekkel a szavakkal töltöttem meg azt a tátongó űrt, amit hagyott bennem.

A Karácsony egészen furcsán alakult végül. Merthogy együtt töltöttük.

A tulajdonképpeni fordulat Szilveszterkor állt be. Délelőtt sütött-főzött, délután nekiállt kikenekedni (ahogy egy kedves kintornás mondta a vásárban). Sms-ek jöttek-mentek. Fürdővíz, habokba merülés, pofa tuning, hajbadarás, smink, pacsuli, tudom, ez elnyújtott „előjáték” az esti szex előtt, hurrá... Majd összecsomagolt, de ismerem minden rezdülését, bár próbálta előttem titkolni, hogy valami nem kerek, akkor bennem már fölvillant a piros led, bizonytalanságot érzékeltem. Kívülről jött, nem a féltékenység szólt belőlem, ezt többször is ellenőriztem magamban.

Nem, ahogy Ivettet néztem, és ahogy ez az Ő világrengető szerelmi ügye alakult, bennem kezdett a kutatószellem föltámadni. A lepényhal meg utoljára, és én foggal-körömmel küzdöttem. Végül, némi kerülőutak után hazajött, és együtt Szilvesztereztünk. (Nem tudom, hogy viselkedett kamaszkorában, de úgy tűnt, van még rosszabb.) Aztán, miután már otthon volt, jöttek a barátok és hajnalig beszélgettünk. Akkor megszállt a nyugalom. Megint csak a megérzések bennem, a megérzések nyugalomra és türelemre intettek.

Újév napján új élet kezdődött.

Tartott, ameddig tartott. Mert aki egyszer elhagyott... elhagy másodszor is.

Címkék: szerelem remény megcsalás kitartás

2012/3. ÖN hogy van?

 2012.08.28. 23:59

"Sérelmein csak a gyenge rágódik. Az erős odacsap, nem is foglalkozik a megbocsátás gondolatával. Ez ugyan nagyon mezítlábas bölcselet, mégis igaz: mindig csak a gyenge sérül bennünk, az erős soha. Ott, ahol erős vagy, nem tudnak megbántani." Müller Péter

Vonzások és választások... Válassz jól - jól mondod. Az vesse rám az első követ, aki mindig jól dönt. Tévedhetetlen. Nem az a célom, hogy tökéletes legyek, vagy tévedhetetlen. Sokkal inkább az, hogy a hibáimat elfogadva a hibás döntéseimért felelősséget tudjak-merjek-akarjak vállalni.

ÖNismeret

ÖNértékelés

ÖNbizalom

ÖNbecsülés kérdése. Hosszú éveken át alakul, fejlődik az emberben, és ha megtanultuk a leckét, önmagunk megbecsülése védelmez. S bizony megvéd attól, hogy a kelleténél kiszolgáltatottabbakká váljunk egy kapcsolatban.

Teszem fel a kérdést: mekkora árat vagyunk hajlandók fizetni azért, hogy elfogadjanak, megbecsüljenek, szeressenek bennünket... 

Ha leendő társam így nyilatkozna a kezdet kezdetén: "áhh... csalódtam a nőkben... csak kihasználják a férfiakat...", vagy "nem értenek az emberek", esetleg "sokat csalódtam, már nem bízom úgy, mint régebben", én biztosan megállnék, és elgondolkodnék a következőkön:

- Rólam is ez a véleménye, hiszen általánosított.

- Akarok ilyen terhet magamra venni?

- Mi az ára annak, hogy bebizonyíthatom, legalább én jó ember vagyok?

- Biztos, hogy ez az én folyóm?

Ismerjük fel a finoman kimunkált érzelmi zsarolást. Szerepet kell játszanunk? Jeanne d'Arc vagy a korán haló mosónő legyek, Drágám?

Vajon hol vannak az én határaim? Az én boldogságom mennyire lesz fontos ebben a kapcsolatban? Hogyan fogunk kölcsönösen alkalmazkodni? Összecsiszolódni? Vagy én minden nap bizonyíthatok, az ő érdeme pedig az lesz, hogy lehetőséget ad rá?

Lehet, hogy altruista vagyok (embereken segítő, áldozatkész), de vajon mennyire lehet visszaélni a természetemmel? Az érdekeim hogyan fognak érvényesülni, ha már az elején háttérbe szorulnak?

A játszma neve: majd én boldoggá teszlek!

 

 

Címkék: szeretet bizalom önismeret önbizalom gyenge

2012/2. Imagináció

 2012.03.11. 14:51

"Amikor a titokzatosság túlságosan hatalmába keríti az embert, senki sem mer nem engedelmeskedni." Saint-Exupéry: A kis herceg

"Tested rabságából ha kiszabadulsz egy percre, megismerheted az egyetemes egységélményt, amely megerősít hitedben utadon."

Sokféle technika/eszköz áll rendelkezésünkre, hogy különböző képzeletbeli utazásokat tegyünk, hogy lelkünk súlypontját elmozdítsuk az Isteni irányba és magasabb tudati/érzékelési állapotba jussunk. Ezek egyike az imagináció.
Az én belső világomban úgy jelenik meg a végtelen / a különbségmentesség, tehát az az állapot, amely kiemel a relativitás korlátai közül, hogy egy hatalmas csarnokban/aulában létezem, amelynek talán a falait sem látom, legfeljebb az anyag sűrűsége változik a messzeségben és azt is csak „tudom”, de nem látom. Ez az aula folytatód/ik/hat folyosókban, érezhetően vezethet másik, végtelen mennyiségű aulába és egyéb helyiségekbe, mert különböző színű, méretű és formájú ajtókat tapasztalok. Érdekes módon nem izgat, hogy másik aulákat meglátogassak, mert ez itt az én aulám, de addig nem nyugszom, amíg az összes csukott ajtót és ablakot meg nem nyitom, szélesre nem tárom. Vagyok az aulában/csarnokban, és addig vagyok aktív, amíg megnyitok minden ajtót és ablakot, amely esetleg addig csukva volt. Mivel egyébként nem fontos a testem és annak érzékelése, ezért magam elé képzelem a saját kezem, és a jelenetet, ahogy a kilincseket lenyomom, anélkül, hogy az aula kupolája alól lényegem mozdulna. Tudom, vannak szobák, melyekbe sokan bármi áron be akarnak menni, szinte érzem  kínzó vágyukat, amely belehajszolja őket az ismeretlentől való félelmük kivetüléseibe, megtestesüléseibe...
Amikor mindent, ami esetleg rejtve volt előttem, elérhető közelségbe engedek, magamat is megnyitom számukra. És lassan rájövök, hogy a kísértések, vágyak helyiségei csak addig tűntek ismeretlennek, amíg ajtó választott el tőlük. Most felismerem lényegüket, nem többek ők, mint az univerzum részei, az univerzumé, mely leginkább csillagos égbolt formájában látható tiszta éjjeleken, ha kifekszünk alá és engedjük, hogy megmutassa végtelen természetét. Lassan megnyugszom, hiszen azok a késztetések, elemi vágyak, melyek kíváncsiság/kísértés/félelem formájában összpontosultak, most fokozatosan elmúlnak, a kísértések megszűnnek befolyásolni lényemet, egyszerűen csak áramolnak körülöttem. Már nincs egóm... Egységben a létezés misztériumával, lebegek...
Ebben a nyitott csarnokban (mint templomhajó) mozdulatlan szemlélődöm, figyelek. Aztán megszólal a főnököm, kér egy táblázatot, nincs gond, mosolygok és átadom neki, miközben az a nyugalom tölt el, hogy én már a csarnokban lebegek és szemlélődöm, s ez az élmény (sok más élménnyel együtt) az én valóságom, az én igazságom, mégis transzcendens élmény, amely talán nem állhat nagyon távol a végső igazságtól, hiszen érdekmentesen mutatkozott meg és érzelmi-értelmi töltete nincsen. A „csarnokban” megtapasztalhatom a vágyak, fájdalmak, nehézségek, tudatlanság, korlátok, öröm, bánat, harag, félelem, meglepetés és undor feloldódását. Minden egy és ugyanaz. Szublimáció. Az emberi lét végessége és határai miatt nehezen feldolgozható/beépíthető élmények.
Ezek a „gyakorlatok” éppen azért jók, mert eloszlatják az önbizalomhiányt, a kételyeket, és bepillantást engednek abba, hogy mi is lehetne... milyen is a természetünk... Minél többen élik meg az ehhez hasonló élményeket, annál kevesebben kereshetnének kifogásokat a (-z innen nézve) csodák befogadására, amelyek közül a legnagyobb a szeretet megélése.

"Amit az ember másnak hazudik, elenyésző semmiség amellett, amit az ember önmagának hazudik." Nietzsche
 
A szélhámosokat az antiszociális személyiségzavarral (szociopátia) azonosítja a szakma.
Az antiszociális személyiségzavar a társadalomba való beilleszkedés súlyos zavara.
Az antiszociális személyiség „nem szeret, nem szorong, nem tanul”.
(Irodalom: Hervey Cleckley: Az épelméjűség, mint álarc, 1941)
 
Jellemzők:
simulékonyság, felületes kedvesség, báj
• egocentrizmus, nagyzásos önértékelés, szeretetképtelenség („nem szeret”)
• hajlam az unalomra
• kóros hazudozás, csalás
• becsület, szégyenérzet és empátia hiánya
• érzelmek szegényessége, emocionális mélység hiánya, másokkal való törődésre való képtelenség
• "parazita" életstílus
• promiszkuitás (gyakori partnerváltás) a szexuális kapcsolatokban
• jó intellektus
• több házasság, zavaros családi élet
• reális, hosszú távú tervek hiánya
 
A szociopata a normális ember tökéletes másolata…
Hihetően játssza a szerepét! Megtanulja a szerepeket, ha kell, a bűnbánatot is eljátssza („nem szorong”).
„Szociális öngyilkos” - mintha a kudarcot keresné („nem tanul”).
Vannak öngyilkos gondolatai, de ritkán valósítja meg ezeket.
 
Büntethető! (hál’Isten)
Tisztában van azzal, hogy amit tesz, büntetendő – csak éppen ez nem érdekli.
A csalás, okirat-hamisítás, sikkasztás, jogosulatlan címhasználat, házasságszédelgés jogi kategóriáiban tetten érhető.
A mai kor kedvez a gátlástalan, önző, manipulatív, érzelem nélküli érdekemberek érvényesülésének.
 
Ha akar tőlünk valamit, a számunkra megnyerő oldalát fogja nekünk mutatni és nincs ráírva, mi munkál benne (vagy mégis?).
Hogyan ismerhető fel:
-         túl egyenletes a teljesítménye, stressz-helyzetben is „hidegvérű”
-         szuggesztív, manipulatív
-         minden hazugságnak van valami igazságalapja (!)
-         Felismeri a gyenge pontot a másik emberben (rés a pajzson), és ott hízelgi be magát („túl jó, hogy igaz legyen”)
 
(Szuggesztivitás: kialakítható, megszerezhető tulajdonság
Feltétele:
            személyes többlet - fölényhelyzet a környezethez viszonyítva - szuggesztivitás
l      Személyes többlet:
l      Ismeretbeli
l      Esztétikai
l      Erőnlétbeli többlet
l      Élményforrás jelleg)
 
A szakirodalomban általában abban megegyeznek a szerzők, hogy a manipulációt és a meggyőzést az különbözteti meg egymástól, hogy míg a meggyőzés során a kommunikátor szándéka ismert a befogadó előtt, a kommunikátor nyíltan megvallja, hogy mit szeretne elérni, és nyíltan felvonultatja az érveit, eszközeit célja elérése érdekében, addig a manipuláció durva megtévesztés, amelynek során vagy a közlőeszközei nem tudatosulnak a befogadóban, vagy a diskurzus valódi célja nem ismeretes a számára, esetleg mindkét eset egyszerre áll fenn.
 
Hogyan védekezhetünk ellene:
-         megerősítjük gyenge pontjainkat (önismeret, önbizalom)
-         egészséges éberség, kritikai érzék, hatodik érzék (pl. egyszerű, spontán keresztkérdések: munkahely, család, az ő környezetének tanulmányozása)
-         A barátok, a család megerősítése, visszajelzései, szeretete
-         Keressük a motivációt, amely mindig egyszerű!
 
l     Robert D. Hare: Kímélet nélkül (1993)
     Paul Ekman: Beszédes hazugságok (2009)
l     Allan Pease-Barbara Pease: A testbeszéd enciklopédiája (2004)
l     Popper Péter: Hazugság nélkül (1999)
l     Eric Berne: Emberi játszmák (1964)
l      www.kamu-kero.hu
l       

Címkék: hazugság edző társkereső manipuláció kaméleon önismeret lelkiismeret önbizalom szélhámos pszichopátia pszichopata parazita személyiségzavar antiszociális szociopátia csaló

2011/19. Mutasd a profilod

 2011.07.06. 00:00

Más ember bőrébe bújni érdekes játék, az ember szinte észre sem veszi, hogy közben épp annyira távolodik el önmagától (abból a talán éppen ragacsos állapotból, amelyben van), hogy a szerepjáték után friss aggyal, érzésekkel és lendülettel, ha kell, humorral tudjon saját magára tekinteni. Ha egy ilyen játék után boldogan térünk vissza „önmagunkhoz”, akkor minden rendben van. Persze ha megcsillan egy-egy felismerés, hogy amihez oly dacosan ragaszkodom, vagy a 48, amiből nem vagyok hajlandó engedni, talán nem is annyira fontos, vagy hogy a véleményem önmagamról, illetve a környezetemről még bőven alakítható, képlékeny – akkor már a megoldást is meg fogom találni egy-egy nehéz helyzetben.

 
Három esetet szeretnék vázolni, amelyek nagyban hozzájárultak fejlődésemhez. Mindhárom egy-egy netes karakter.
 
1.      A filozófus-lélekbúvár-profil
 
Igyekeztem semleges nemű lenni, ez mint utóbb kiderült, nem nagyon sikerült, férfinak képzeltek legtöbben, amiből persze sok érdekes eset kerekedett. Egy chat-szobában töltöttem szabadidőm, feltett szándékom az volt, hogy feltérképezzem, mennyire távolodnak el a realitásoktól a virtuális világ szereplői, illetve mennyire könnyíti/nehezíti meg a valóságos emberi kapcsolatok létesítését a szinte 24 órás csevegés a másik fél, a többi szereplő láthatása nélkül.
A felmérésből végül semmi nem lett, viszont rendesen belekeveredtem a szerep-adta helyzetbe, amiből aztán nem volt könnyű kievickélnem.
 
Mindig megvártam, amíg megszólítanak, sosem kezdeményeztem privát beszélgetést. A chat-szoba közös területén részt vettem a beszélgetésekben, sokszor én provokáltam valamilyen témát, ami köré aztán gyűltek a megmondó emberek, vagy éppenséggel a bizonytalanok. A megmondó emberek sokszor agresszíven nyilatkoztak, velük külön „feladat” volt normális mederbe terelni a beszélgetést. Büszke vagyok rá, hogy többnyire sikerült megbeszélnem velük a gondjaikat, amit addig agresszióval éltek ki. Kiderült, hogy a már-már aszociálisnak tűnő figurák teljesen hétköznapi fiatalemberek, súlyos gyerekkori traumákkal, vélt vagy valós sérelmekkel, csonkacsaládból, vagy iszákos szülők elhanyagolt gyerekeként azt a bizonyos kitűntetett figyelmet provokálva a chat-szobákban, amire annyira vágytak. Volt, aki drogproblémákkal, volt, aki szélsőséges nézetekkel, de legtöbbjükben megvolt az a vágy, hogy beilleszkedjenek, és ehhez némán kiáltottak segítségért.
Sok olyan nővel beszélgettem hosszasan, akik nem kaptak elég szeretetet. A szeretetéhes nők, akiket csalt a férjük, vagy elváltak és magányosnak érezték magukat, és bármit megtettek volna egy társért, aki rájuk figyel, bennem rögtön megtalálták a megértő beszélgetőtársat, és érdekes módon, ha százszor mondtam is, hogy nem fogunk találkozni sosem, akkor is egyre jobban kötődtek hozzám, ahogy nőtt a beszélgetések hossza. Azok a nők, akik hajlamosak a társfüggőségre, kötődést keresnek. Én átmeneti figura lettem életükben, akivel a legmélyebben eltemetett titkaikat meg tudták osztani, ezáltal fel tudták dolgozni. Megfigyeltem, hogy azok a nők, akik szigorú, hideg-engedékeny vagy hideg-korlátozó apa mellett nőttek fel, illetve azok a nők, akiknek kora serdülőkorában hagyta ott az apjuk a családot, eleinte hasonló férfit keresnek, aki mellett ugyanúgy nem érzik, hogy megkapnák a kellő figyelmet és odaadást, ezért a nagy csalódás(ok) után megváltoztatják ideáljukat, és a megértő, nőies lelkű férfit keresik. Azt, aki végre rájuk figyel, és olyannak szereti és fogadja el őket, amilyenek (egy-két gyerekkel, elváltan, küszködve, várva a csodát, azt a férfit, aki megadja nekik, amire szükségük van). Ezek a nők hamar besétálhatnak egy szélhámos csapdájába.
Segítettem két nőnek a gyermekeivel együtt élete nagy válságában, részeges verekedős férjtől való váláson, megszabaduláson, másik városban új élet kezdésén keresztül a boldog párkapcsolatig. Ma már „árkon-bokron” túl vannak, élik az életüket és boldogok.
Segítettem valakinek, aki pánikbetegségében egyre mélyebbre csúszott, hogy megfelelő figyelmet és ápolást kapjon.
Segítettem néhány súlyos önbizalomhiányban szenvedőnek, hogy elfogadja önmagát. Segítettem egy halálos betegnek az utolsó hónapjaiban (a szerettei előtt titkolta, hogy mennyi ideje van még, és egy kicsit önmaga előtt is).
És segítettem magamból kihozni azokat a szunnyadó képességeket, amelyeket a szerep nélkül nem mertem volna felvállalni. Inkognitóban gyakoroltam a másikra való hangolódást anélkül, hogy ismertem volna valójában. Igen, mert én nem „bukhattam”, csak a szerep. Az, hogy a szerep nem bukott, engem hallatlanul megerősített abban, amivé válni akartam. A filozófus-lélekbúvár szerepet végül módszeresen beépítettem a hétköznapjaimba, tudatosan szeretgettem, dédelgettem magamban, így adva magamnak mindehhez önbizalmat és bátorságot.
 
2.      Szőke cicababa-profil
 
A szőke 30-as bombázó, akihez egy fotómodell képét vettem kölcsön, 37 férfiból kettőnél verte csak ki a biztosítékot. „Nem mered magad vállalni, hogy ilyen képet teszel föl a sajátod helyett?” A 35 ezzel szemben rögtön fölvillanyozódott, érezte, hogy megfogta az Isten lábát (aznap estére). Egy csók ide, egy lájkolás oda, bomlottak értem. Nem érdekelte őket, hogy milyen ember vagyok, kizárólag a nőre hajtottak, aki aznap este az övék lehet virtuálisan legalábbis. A fehérneműm jobban érdekelte őket, mint mondjuk az, hogy hol vagyok, vagy mit csináltam egész nap, fölösleges duma, térjünk a lényegre, hogyan szereted csinálni?
Többször megkérdeztem, amikor kezdtek volna belejönni a virtuális vetkőztetésembe, hogy „Mikor fogod megkérdezni, hogy én akarom-e?” „Miért nem kérdezed meg, hogy én mit szeretnék?” Az ehhez hasonló mondatok azt hiszem, a másodperc törtrészéig sem érintették meg ezeket a „szexetakarok27” típusú férfiakat. Nem voltak tolakodók (lelkileg), kicsit a „ha lesz szex, úgy is jó, ha nem lesz, úgy is jó” alapon ismerkedtek. Ingyenes kupleráj, következménymentes és célorientált. Ez nem probléma. Baj akkor van, ha miközben normális párkapcsolatban élnek, a valódi érintés helyett a cyberszexre gerjednek. Ha emiatt esetleg elhanyagolják kapcsolataikat, azokat, akik ott élnek körülöttük.
Ideális esetben hasznukra fordíthatják a cybertérben szerzett „tapasztalataikat”, és bátorságot merítve megpróbálhatják fantáziáikat a valóságban is gyakorolni. Ezért fontos, hogy egy kapcsolatban feltétlen-e a bizalom. Attól tartok, sokszor azért nem merünk a partnerrel őszintén beszélni a vágyainkról, mert attól tartunk, ez nem fog beleilleni a rólunk kialakított képbe. Ezért bújunk álarcok mögé, és pakoljuk mindennapi gondjainkat, gondolatainkat egy vadidegen csit-csetelőre, ahelyett, hogy a kedvesünk, gyerekünk, szülőnk szemébe nézve velük osztanánk meg lelkünk/agyunk dolgait. Van az embernek egy belső világa, amit nem tud/nem mer/nem akar megosztani másokkal, főleg olyanokkal, akikkel másnap is találkozni fog. A profil mögé bújt ismeretlen ismerős azonban nem tudja megbántani egónkat, hiszen az nem mi vagyunk, hanem a „profil”. Tehát tulajdonképpen lehasítjuk magunkról a kevésbé vállalható részünket és így éljük ki.
 
3.      Önmagam-profil
 
Az én profilom vállalható, konszolidált, pont olyan, mint bárki másé, rövidtávon érdekes és kimeríthető. Kedves, szélsőségektől mentes, tisztán körülírható, megközelíthetetlen profil. Nincs rés a pajzson. Akik eddig vették a bátorságot, hogy megszólítsanak, nagyon kedves, tisztességes, szélsőségektől mentes, normális, nehezen megközelíthető emberek, hozzám hasonlóan. Segítőkészek, kerek a világuk, nem tolakszanak előtérbe, tudnak figyelni a másikra és van véleményük a dolgokról általában. Kiforrott karakterek. Megbízhatóak. (Unalmasak :-)
 
Helyzetjelentés Szélhámosföldről:
 
Sajnos eddig nem sikerült sem megélhetési, sem érzelmi szélhámost fognom az erre a célra létrehozott profilommal, ami egyértelműsíti számomra, hogy nem tudom hitelesen megjeleníteni a bájosan jóindulatú és jóhiszemű, szeretetéhes nőt… Egy nárcisztikust „fogtam”, rögvest jól meg is sértettem, biztos ami biztos.
 
Megfigyelés:
 
Az eddig meginterjúvolt szélhámos-áldozat nők szinte kivétel nélkül az alábbi két kategóriába sorolhatók:
-         Apja nem tudta eléggé kifejezni a lánya iránti szeretetét, távolságtartó, szigorú, lányát fizikailag nem babusgatta, hideg-korlátozó vagy hideg-engedékeny típus. Esetleg gondjai voltak az alkohollal. A lány úgy érezte, hogy nem tud megfelelni apjának.
-         Kora serdülőkorában hagyta el a családot az apa, válás után nincs szoros kapcsolat apa-lánya között. A lány úgy élte meg, hogy apja nem mondott igazat, ill. cserbenhagyta őt.
 
Mindkét típusnál felfigyeltem arra, hogy az egyik legfontosabb érték számára az őszinteség. Fél a hazugságtól, nem akar hazugságban élni. Saját bevallása szerint egy pillanat alatt leírja a hazug embert. Érdekes, hogy éppen egy szélhámos által kell megbirkóznia e félelmével. A partnerünk értékei rajtunk is jócskán dobnak - még ha az egész a hazugságra épül, akkor is jó nekünk, mert a megtépázott önbizalmunkat látszólag erősíti.
 
Álljon itt végül Tisza Kata rendkívül találó idézete:
"Mi, nők, annyira bele tudjuk képzelni, magyarázni hihetetlen alakokba a fantáziát. (...) Lássuk be, a rosszfiúkra bukunk. A csibészekre, ebadtákra. Akik sosem javulnak meg, de mindig ebben bízunk. Mindig átvernek, így sajnos sosem unalmasak. Á, dehogy változnak! Kicsit még meg is aláznak. Várni kell rájuk. Nem jelentkeznek annyiszor, hogy elegünk legyen belőlük. Stratégiájuk kipróbált, kidolgozott. Csókjuk kábító, begyakorolt. Ők azok, akikért élni-halni kell. Akikért biológiai bombánk robban. Akiket kerülünk, mégis mindig beléjük botlunk. Ha választani kell, őket választjuk. A jófiúk nem mozdítanak ki pályánk egyensúlyából. Velük nincs is mit megbánni. Ilyet szeretnénk, de nem ilyet akarunk. Legalábbis nem készen. Szóval, rossz legyen, amikor elszédít, de aztán jó legyen a hatásunkra. És maradjon is olyan, hogy a többi nőre már ne legyen hatással. Esküszöm, nem értem magunkat. Csoda, hogy szegény jófiúk belerokkannak a próbálkozásba? A rosszak nem, mert ők nem is akarnak érteni minket. Csak mi őket. Ördögi kör ez."
 

Címkék: chat internet alias profil virtuális kapcsolatok szélhámos hiszékeny

2011/18. Második esély

 2011.05.10. 15:34

„A rossz dolgok nem történnek meg velünk; mi hívjuk őket, hogy tanulhassunk belőlük.”1

 
Ez a történet várja, hogy megírják egyszer…
 
Éva a középső, kedvenc lány volt, kántor édesapja és háztartásbeli édesanyja szeme fénye. Nagy lázadóként próbára tette szülei türelmét, apjával sokszor vitatkozott annak maradi (klerikális) felfogása miatt, anyját sokszor érezte kishitűnek, megalkuvónak. Nővére megbízható volt, követte a hagyományokat, elfogadta a rendet, húga viszont egy kicsit mindig úgy érezte, háttérbe szorul, sokszor betegeskedett, lelki gondjai adódtak, úgy tűnt, nem találja a helyét a világban, a családban.
Éva fiatalon férjhez ment, megszülte fiát, de a házasság intézménye hamar feszíteni kezdte energikus lényét, elvált, és attól kezdve kicsapongó életet élt. Testépítéssel igyekezett minél látványosabban kinézni, a társaság középpontja volt, nem vetette meg a mulatozást, akarva-akaratlanul féltékenységi jelenetek oka egyes házastársak között. Mindig sietett, mint aki attól tart, hogy lemarad valamiről.
 
Akkor állt meg, amikor 1999. egyik hajnalán 180 km/órás sebességgel elütötte a BMW a zebrán, és felrepült 20 méterrel odébb egy villanyoszlopra. Beállt a klinikai halál, és látta magát felülről, testtelenül lebegve, ahogyan a mentősök dolgoznak rajta, akart is szólni nekik, hogy mit bohóckodnak azzal a szerencsétlennel, amikor felismerte, hogy ő fekszik ott, összetörve, élettelenül. Ez a felismerés összezavarta. “Kiabálni” kezdett, de szélsebesen húzni kezdte valami láthatatlan erő, fel és el, miközben lepergett előtte az élete, a jó és a rossz filmje, mindaz, amire nem volt büszke (a viselkedése, a hozzáállása), és amit nem értékelt eléggé (a családja, és az élete). Átsuhant valami sötét folyosón, melynek a végén erős, meleg fény várta. Béke. Ez jólesett nagyon. Gondolta, megáll kicsit, kifújja magát, amikor egy hang azt mondta: fordulj vissza, nem jött még el az időd… És ezután hatalmas, fájdalmas zuhanással puffant vissza, a hideg betonra, ahol a sokadik újraélesztési kísérlet végül eredményre vezetett.
Éva kómában feküdt hetekig, alig maradt ép csontja, és súlyos agyi sérüléseket szenvedett. Rehabilitációs intézményben töltött hónapokat. Itt ismerkedett meg a nálánál idősebb, agyvérzés után lábadozó hajdanvolt nőcsábásszal, Gáborral, aki a médiában élt és dolgozott egészen az agyi katasztrófáig. Ketten együtt lábadoztak, tanultak meg újra nevetni, járni és szeretni.
Később összeköltöztek, és együtt nevelték Éva kamaszfiát, aki számára Gábor lett az igazi apareprezentáns.
Éva emlékezete lassacskán és igen hézagosan tért vissza, nem emlékezett vissza az iskolaéveire, a tanulmányaira, a gyerekkora egyes szakaszaira. Elveszített három érzékelést az ötből (ízlelés, szaglás, illetve részleges hallás). Érzelmi élete a gyermek szintjére került, a rövid távú memóriája csapnivaló lett, a hosszú távú pedig hézagos. Részleges inkontinenciája megalázó volt számára. A neurológiai eltérések miatt kezdeményezték orvos szakértői vizsgálatát, mely munkaképtelenségét megállapította. Eközben Gábor unszolására pert indítottak a balesetet okozó sofőr biztosítójával, ami nehéz ügynek bizonyult, lévén a 18 éves sofőr német állampolgár, német biztosítóval, akiket csak német ügyvédeket keresztül tudtak elérni.
 
Én mindezekről persze semmit sem tudtam. Éltem az életemet, és egészen véletlenül eszembe jutott egy régi barátom, akit már vagy egy éve nem hívtam fel, és egy este, hazafelé épp a házuk előtt mentem kocsival, amikor fölhívtam Gábort. Úgy ordított bele a telefonba, mintha csak tegnap beszéltünk volna: “Azonnal állj meg és gyere föl!!” Akkor ismertem meg Évát, és egymásra találásuk történetét. Gábor mindig nagyon ragaszkodott hozzám, most is mondta, hogy “majd én mindenben segítek, mert nincs számomra lehetetlen”.
Föltűnt, hogy Gábor mennyire lefogyott, szinte lóg rajta a bőr. Éreztem, ennek valami komoly oka lehet. Mint minden férfi, ő is úgy hessegette el a kivizsgálás gondolatát, mint a legyet a tányérról, tagadta, hogy bármi baj lenne, no és persze nem volt hajlandó orvoshoz menni. Addig erőltettem, amíg végül kivizsgáltatta magát, de addigra már áttétes tüdődaganata olyan kiterjedt volt, hogy nem vállalkozott senki a műtétre.
A kórházban házasodtak össze Évával. Ezután némi roborálás után otthonába bocsátották. Náluk voltam a halála előtti estén is.
Halála után Éva összeomlott. A gyász feldolgozásának első fázisában megtapadt, őrjöngött, nem volt képes felfogni, tudomásul venni, ami történt. “Az nem lehet, hogy megadja nekem az igaz szerelem és szeretet érzését és utána elveszi tőlem ezt a boldogságot…!” Nyitott koporsót rendelt. Erős begyógyszerelés ellenére a temetésen úgy viselkedett, mint akinek bármelyik pillanatban megbomolhat az elméje. Szorongatta a karomat: “Nézd meg, fogd meg, biztos, hogy meghalt?” Mindenki aggódott. A temetés után néhány nappal kiment a temetőbe, és körömmel kaparta a földet, meggyőződéssel afelől, hogy ki kell “szabadítani” Gábort, mert nem érzi jól magát a földben. Onnan vitték be a zárt osztályra, ahol heteket töltött, és megkezdődött hosszas vesszőfutása a pszichotróp szerekkel, amiket a pszichiáterek felírtak. Tudom, hogy ezekre szükség volt azért, hogy ne tegyen kárt magában és a környezetében és ne épüljön le agya még jobban a mérhetetlen stressztől.
Amikor kezdett talpra állni, meghalt az édesapja. Emiatt újra visszazuhant normális és abnormális mezsgyéjére.
Kb. fél évvel később, amikor mi, májusiak, ünnepeltük a szülinapunkat, hosszas unszolás után végül Éva is eljött. (2 nap eltéréssel egyidősek vagyunk.) Emlékszem, azon a bulin, amikor 30 ember őrjöngött körülöttünk, három torta, tele kád italokkal, beszélgettem vele. Éreztem, hogy meg kell ráznom, ha verbálisan-virtuálisan is… Azt mondtam, hogy “lassacskán már magad is elhiszed, hogy nem vagy normális. Beszélj a pszichiátereddel és hagyd el fokozatosan a gyógyszereket. Elárulom, hogy amikor velem beszélgetsz, teljesen rendben vagy. De ha sokat mondogatod magadnak, hogy őrült vagy, még a végén valóban azzá válsz… De én pontosan tudom, hogy csak nem mersz kilépni ebből a szerepből, mert akkor lelkiismeret furdalásod lenne… Csak arra gondolj, milyennek szeretett Gábor. Nem akart neked szenvedést, márpedig ha így viselkedsz, neki lehetne lelkiismeret-furdalása miattad.” Fontos megemlítenem, hogy a barátaim úgy tekintettek rá, mint bármelyikünkre, megnevettették, jósoltak neki, megerősítették, egyszóval kizökkentették apátiájából. Ez a későbbiekben is hasznos volt, mindig ki tudtam zökkenteni a vergődésből, a tehetetlenség érzéséből.
 
„Legyőztél, tehát még erősebb lettem.”2
 
Lassacskán mintha elmozdultunk volna a holtpontról. Az idő a legjobb gyógyír a gyászra. Sokszor meséltem neki Gáborról vidám történeteket. Ajánlottam neki egy lelkiismeretes ügyvédet, aki fölkarolta ügyét, és az események kissé felgyorsulni látszottak. A fia szépen leérettségizett, felvételt nyert a főiskolára.
 
Elkezdett kérdéseket föltenni. Sokszor hívott fel, csak azért, hogy megerősítést kapjon, hogy rendbe jönnek a dolgok, hogy meg fogja kapni a kártérítést (mennyit ér egy összetört élet?), és sokat beszélgettünk rólam is, az erőmről, a belső hitemről, a lélek mibenlétéről, történelemről, politikáról, szeretetről, családról. Mindig azt mondta, ma is, hogy feltöltődik energiával, élettel, gondolatokkal, érzésekkel, tettvággyal, ha velem beszélgethet. Ha valamit nem tud átlátni, vagy nem érti az összefüggést, pedig „ott van az orra előtt”, mindig példákat hozok fel, amiken keresztül aztán megtalálja a választ, „összeáll a kép”. Néha mesélek neki a saját életemből történeteket, olyanokat is, amikről nehéz mesélni.
Beszélgettünk arról, hogy ő „azelőtt” nem volt jó ember. Felismerte, hogy kapott egy második esélyt, hogy helyrehozza az életét, és mélyebb, tartalmasabb életet éljen – paradox módon egy halálos baleset után, megtört testtel és lélekkel, megrázkódtatások sora által. Sokat javult a memóriája, adtam ötleteket agytornára (pl. rokon értelmű szavak keresése, memóriakártyákkal való játék, mivel szeret sütni, receptek megjegyzése és fejből/fejben megsütése). Mivel nem érez ízt, és nem szagol, ezért gyakorlatilag nincs étvágya, és mindig csak fogy. Igyekszem vitaminokkal feltölteni, és most már ő is odafigyel arra, hogy mit eszik, és mennyit.
A per végső szakaszában jár (legalábbis reméljük), most várja a biztosító kártérítési ajánlatát, amit ha megfelelő, peren kívül szeretne elfogadni. (Csak az elmúlt évben legalább hatszor kellett különböző szakértői csoportok által megvizsgáltatni magát, a ETT KFEB-től kezdve pszichiátereken, neurológusokon és igazságügyi orvos szakértőkig ahhoz, hogy megkapja a teljes leszázalékolást. Orvostanhallgatók bámulták, hiszen Éva maga az állatorvosi ló.)
Sokszor látom rajta, hogy szeretne hasznos lenni, valamit kezdeni megtört életével, mert noha
 
nem az az erős, aki nem esik el, hanem aki mindig fel tud állni4,
 
azért nem mindegy, hogy aztán csak tétlenül ácsorog, vagy talál célokat, feladatokat, amik tovább viszik útján. Emlékszem, Gábor azt mondta, hogy szerinte Évi nagyon klassz meséket tudna írni… Rá szoktam kérdezni Évánál, hogy megálmodta-e az első mesét, amit leírna. Még bátorítanom kell, mert nem bízik eléggé magában. Azért kezdtem el blogot írni, hogy ezzel is megmutassam neki, manapság már nem kell sok ahhoz, hogy eljussanak a gondolataink másokhoz. Azt hiszem, ha a kártérítési ügy lezárul, akkor fogja tudni igazán lezárni az életének ezt a szakaszát, annak minden fájdalmával együtt, és akkor fog tudni a saját jövője felé fordulni. Most, hogy várja a biztosító ajánlatát, már elkezdett kalkulálni, és támadt egy ötlete, amit megvalósítana annak a pénznek egy részéből. Kérte a segítségemet, igyekszem, ami tőlem telik, kapcsolatokhoz segíteni. A húgával való viszonya sokat foglalkoztatja, erről is kérdezte a véleményemet. Azt javasoltam, hogy végtelen türelemmel és szeretettel éreztesse, hogy bármikor kész újra magához ölelni, feltételek nélkül szereti, és ezt az anyjával is beszélje meg, hiszen fontos lesz, egyszer, amikor „haza szeretne térni”, hogy nyitott ajtóval és meleg szeretettel várják.
Egy alkalommal így szólt: „Mi más, mint a mélységes hitem adott erőt, hogy túléljem, és vett el érzékeimből ahhoz, hogy a fizikai léten túlmutatót felfedezhessem? Éltem, mint egy disznó, röfögtem a sárban a moslékért, szexeltem, építettem a testem – és hogy elmúlt ezeknek a fontossága… És mennyivel boldogabb vagyok, mert úgy fekszem le este, hogy szerethettem, és szeretetet kaptam… Érdekes, hogy apámmal mennyit vitatkoztam, és mennyire idegesített a földhöz ragadt gondolkodásmódja, és most úgy érzem, kezdem érteni…Beszélgetek vele (Istennel), és mindig meghallgat.”
 
„Vígy el engem innen a sziklára, a hova én nem jutok. … Mert te vagy az én menedékem, s erős tornyom az ellenség ellen. Hadd lakozzam a te sátorodban mindörökké; hadd meneküljek a te szárnyaid árnyéka alá!”4
 
Éva megküzdési stratégiáinak fejlődése (elemzés)
Korán férjhez ment, gyereket szült, anélkül, hogy kiélhette volna magát. Ráadásul konzervatív családban nevelkedett, amiből úgy érezte, ki kell törnie. A feszültség forrása az lehetett, hogy a lelke mélyén úgy érezte, nem tud megfelelni apjának. A „hét főbűn” mindegyikét hordozta magában (melyikünk nem...?), és nem akart önmegtartóztató mintaéletet élni. Ez konfliktushoz vezetett családon belül, mely stresszt okozott benne, amihez eleinte rosszul alkalmazkodott. Lázadt. Ezért a viselkedéses illetve az elterelő stratégiát alkalmazta rendszerint: ellenszegülés, dühkitörés, ivászat, bulizás, és minden, ami szüleinek nem tetszett.
Miután elvált, jöhetett a duhajkodás, testépítés, gyakori partnerváltoztatás, stb. Ezek szintén a viselkedéses stratégiába sorolhatók. Meg akarta erősíteni önmagát, sikerélményre vágyott, habzsolta az életet.
A gyász feldolgozásában szinte a lehetetlennel küzdött, érzelemközpontú megküzdési stratégiája csődöt mondott, mintha megbomlott volna az elméje. Ezért volt szükség az erős gyógyszerelésre.
 
Az utóbbi időkben megtanult a problémával foglalkozni, feldolgozni, reagálni rá adekvát módon, a problémára összpontosítva. Ez azért fantasztikus teljesítmény, hiszen mint agysérülése óta jellemzően mindig, olyan az érzelmi élete, mint egy gyermeké (az arckifejezései is ezt tükrözik). Mégis eljutott oda, hogy mérlegel, türelemmel vár, ha kell, és lépéseket tesz, ha rajta múlik, hogy előremozduljon az ügye. A jövőjét is biztosítani szeretné, terveket szövöget, és kevésbé szorong azért, mert a rokkantnyugdíjból nehéz megélni. Eljár intimtornára, ami segített abban, hogy leszámoljon az inkontinenciával. Megismerkedett a neten egy férfival, akivel sok időt töltenek együtt. A probléma megoldására koncentrál, mert tudja, hogy tehet a megoldásuk érdekében, a lehetőségek nyitottak számára. Sokat javult a húgával való kapcsolata, és segített abban is, hogy a húga közeledjen a családhoz, mely újra befogadja (tudni érdemes, hogy hugának a Hit gyülekezete kb. 10 évet vett el az életéből, mára ez a kapcsolat teljesen megszakadt a szektával).
 
Sokszor teszem fel magamnak a kérdést:
Mi lenne vele ma, ha nem történik meg a baleset, ha nem kell átélnie a legnagyobb fájdalmat, a szerettei elvesztését, és hol lennék én ma, ha nekem kellett volna mindezeket átélnem.
 
Idézetek szerzői:
3 Niccolo Machiavelli
4 Biblia, Zsoltárok könyve 61.
 
Személyiségfejlesztés során felhasznált irodalom:
Best-Work: Megküzdési stratégiák (munkafüzet, Best-Work, 2011)
Deepak Chopra: Mesteri útmutatás tanítványoknak (Édesvíz, 2006)
Deepak Chopra: Miért nevet Isten? (Édesvíz, 2009)
Imitatio Christi (Jókai Annával beszélget Halász Zsuzsa, Miért hiszek? sorozat, Kairosz, 2001)
Joseph O’Connor & John Seymour: NLP (Bioenergetic, 2010)

Címkék: család halál baleset stratégia hit esély rehabilitáció segítő biztosito hké megküzdési bszélgetés

2011/17. Quo vadis?

 2011.05.08. 20:48

Alulírott elhatároztam, hogy 10 évente önvizsgálatot tartok és most éppen 10 évvel van később. Érdekes ez a szembenézés önmagammal. Kezdjük az állapotfelmérést.

Meg is állapodtam, meg nem is. Változik körülöttem szinte minden és mindenki. Azon morfondírozom, vajon hol is tartok, s ha időben tudom is (az életút felénél), térben is tudom (költözködés közepette), valahogy mégis meg kell keresnem azt, ami állandó bennem. A belső állandót.
A kötelező katonaság idején nevezték az első harmadban a kiskatonát kopasznak, aztán félidőben gumi, majd öreg lett, mielőtt leszerelt. Hát, én javában gumi vagyok.
Tanulok és tanítok. Eltartok és eltartanak. Figyelek és figyelnek. Megyek és jönnek, kérdezek és kérdeznek, beszélek és beszélnek. Jó az áramlás, mondjuk így. A szerelem kényelmes karosszék, a szex költöző madár, a hírek megmosolyogtatnak, az álmok megvalósulnak. Nem tudtam mindent megtartani, amit 10 éve szerettem volna örökké magaménak tudni, mert lám, elveszíteni csak azt lehet, amit az ember birtokol.
A gyerek már nem nő tovább, kidobóembernek is beválna, az egyetemmel jó viszonyban van, mi meg alig várjuk, hogy megdobják végre egy diplomával. Reálisan gondolkodik, néha föllocsol, ha nagyon elalélok magamtól, és persze még mindig odavagyok Érte...
Megszereztem álmaim munkáját. Türelemmel vártam a megfelelő alkalomra, mint pók a sarokban, lábát a fonálon tartva, s amikor rezdült a háló, előszaladtam és intézkedtem. Tudok egyszerre többfelé is figyelni, és azt az illúziót táplálom, hogy sikerült elfogadtatni magam a környezetemmel. Már nem szedek lecitint, mert föl se tűnik, ha nem jut eszembe valami. Az igazán fontos dolgok úgyis újra megtalálnak "kindly reminder" formájában.
Visszafizettem a kölcsönt, s nem kaptam vissza, amit adtam, de a lepényhal meg utoljára.
Kisebb lakásba költöztem, ezért a fölhalmozott bútorok egy részét jelenleg a holdon (és a Vaterán) tárolom. A kutya jól van, a szeme ma is ugyanúgy felcsillan, ha a gazdi közeledik... Macska volt, van, lesz, nem is egy, biztos azért, mert gyerekkoromban kaviccsal dobáltam a szomszéd bagzó macskáit.
A barátok is jól vannak, néhányuk látenciában valahol, de amióta fészbuk van, a létezés önmagában mit sem ér. A kertet a lassan növekedő bokrok, fák és tuják parkosították.
Dolgoztatom az agyam, már csak a testemet kéne kicsit munkára fogni.
A felismerés, hogy nem minden az, aminek látszik, kb. 2 éve hasított belém, azóta napszemüveget hordok. Már nem bulizunk, mint 10 éve, mert amióta elváltam, nekem van igazam, és megmondtam én, hogy az átmenetek kötnek össze, a látszatok meg elválasztanak.
A Keresztfiam bowling-bajnok lett, minden elismerésem!
Robogóm van, de nem hitelre, nem új, és nem rendszámos, viszont csak az enyém... A bukósisak-feeling felér egy űrutazással, úgyhogy ez is kipipálva. Azért vannak még helyek, ahol nem jártam, meg dolgok, amiket nem ismerek, meg emberek, akik elfelejtettek (vagy én őket), mert minden kapcsolati tőkém a mobilomban volt és azt ellopták.
Ingergazdag környezetben élek, néha alig várom már, hogy egy kis csönd legyen. Elkényelmesedtem, mint hajdanvolt pernahajder a karosszékben, de azért néha fölpumpálom a bicikli kerekét, hátha kölcsönkéri valaki.
Összefutottam egy szélhámossal, hát írtam róla szakdolgozatot. Most kerülget a guta, mert le kell cserélni a vízórát, úgyhogy lehet, hogy arról is írok valamit. Amúgy gyümölcsöt aszalok, röpke 6-7 óra alkalmanként, szóval türelem terén verhetetlen vagyok, kivéve, ha kiderül, hogy mégsem nekem van igazam.
Kezdem megkedvelni a hivatalokat, most, hogy többször is intézkednem kellett, igyekeztem feledhetetlenné tenni magam az ügyintézők számára. Semmi más ez, csak a halhatatlanság illúziója.
Vannak már hárombetűseim, pl. GPS, DVD, GCP :-)
Az elkövetkező 10 évben azt tervezem, hogy megőrzöm a hitem, a családom, a barátaim, ellátogatok néhány egzotikus helyre (ahol magyarul beszélnek), teszek a robogóba pár kilométert, és firkálok néhány aktuális monológot a blogomba.

Címkék: Címkék

2011/16. Akkor ki vagyok én?

 2011.04.22. 21:42

 "Ki vagyok én akkor, ha az vagyok, amim van, de elveszítem, amim van?" Erich Fromm

Kezdek arra az álláspontra jutni, hogy minden bajunk forrása az a téves elképzelés, hogy az vagyunk, amink van.

Írtam már arról, hogy mindannyiunkban van egy belső mag, vagy belső állandó. Azt is mondtam már, hogy ez a belső mag köt össze az Univerzummal, világgal, természettel, az élettel, a létezéssel, pontosabban ezek magjával. Olyasformán, mint ahogy az atommag körül nyüzsgő részecskék, a belső magunk kapcsolódik a létezéshez, járja a maga útját, de mindig az élet, a világ lényege körül mozog.

Nevezhetjük ezt a belső magot léleknek is, vagy transzcendens pontnak, mindegy, a lényeg ugyanaz: ha minden változik körülöttünk, ez akkor is állandó.

Megszületünk, nevelkedünk, tanulunk, szocializálódunk, megtanuljuk felöltöztetni önmagunk lényegét, és szépen lassan távolodunk a teremtéstől, a létezéstől, a belső magtól. Egyre több a rárakódó törmelék, megtanulunk kommunikálni, megtanuljuk, hogy hogyan kommunikáljunk, ránk raknak/magunkra veszünk szerepeket, igyekszünk szerepeinkkel azonosulni, és az a tévképzetünk alakul ki, hogy azzá kell válni, ami a szerepünk.

Státusz szimbólumokban mérjük magunkat. Címek, végzettségek, munkahelyi referenciák, öltözködés, életünket segítő technikai eszközök között lavírozunk, csak éppen gondjaink vannak a kapcsolatteremtéssel, a párkereséssel, párválasztással, önértékelésünkkel, egyáltalán, önismeretünkkel.

Hogyan lehetséges, hogy egy embernek különleges képességei vannak (pl. látó), és a saját életével nem boldogul?

A temperamentum, a személyiség, a karakter - mind szerepeinket támogatja és ez fordítva is igaz. Az EGO háttérbe szorítja lassacskán a gyermeki őszinteséget és ártatlanságot. Megtanuljuk az egonkat fejleszteni, megvédeni, hazudni mások és önmagunk előtt, ráadásul úgy, hogy játszmákba bonyolódunk, a három majom vagyunk, nem látunk, nem hallunk, és nem beszélünk (őszintén). Te is tudod, én is tudom, ő is tudja, mégis úgy teszünk, ahogy a játszma diktálja. Érdemes modellezni egy-egy jellegzetes játszmát...

Hazudunk egymásnak, nem hisszük, amit a másik mond, igyekszünk játszmáinkból győztesen kikerülni, egonkat védve újabb játszmákba hajszoljuk magunkat, és végül játszmáink áldozataivá válunk.

Az ember kitermelte a pszichológiát, az ego duzzasztásával egyidejűleg létjogosultságot adva a személyiség vizsgálatának, és lám, ma újra összefonódik az orvoslás a lélekgyógyítással (pszichoszomatika felsőfokon).

A megoldás egyszerű, mondanánk: önmagunkat adni.

De ki is az az "önmagunk"? A főnök vagy beosztott a munkahelyen? A vásárló vagy eladó a boltban? A sofőr vagy járókelő a zebrán? A hangoskodó sörözés közben? A gyerekét leteremtő szülő vagy a szüleit nehezen viselő "veszélyeztetett korosztály" egy tagja? A színházban önfeledten tapsoló vagy bóbiskoló néző? A Plázában korzózó törökbugyogós tini? Vagy a szerelmi légyottra igyekvő házassága-únt családapa?

Mi történne, ha egy szép napon arra ébrednénk, hogy nincs semmink? Egyáltalán, mi az, amink van? Az, amit birtokolunk?

Ami elromolhat, az el is romlik. Csak azt veszíthetjük el, amit birtokolunk. Csak azt a szereposztást vehetik le a műsorról, amelyben szerepünk van.

Jó. Nem vagyok szép, nem vagyok okos, nem vagyok jó. 1% az adómból, 100-as a koldusnak, egy szükségtelen holmi megvásárlása, néhány email elküldése, üzenőfal átfutása a facebook-on, egy jó kávé, beszélgetés az ismerősökkel... Ez volnék én? Ha elveszíteném a munkahelyem... ha elveszíteném a barátomat... ha kihűl a kávé, lehal a net...

Ha az árral szemben próbálok úszni, nem baj, de biztos, hogy ez az én folyóm?

Próbáld meg azt játszani, hogy egy helyzetbe nem éled bele magad túlságosan, de bizonyos távolságra helyezkedsz (önmagadtól is), és úgy kezeled. Érdekes élmény, meglátod.

Próbáld ki, hogy ha észreveszed, hogy egy beszélgetésben vagy vitában túlságosan elragadtattad magad, fölemeled a kezed, és azt mondod, álljunk meg egy percre, nagyon átéltem a szerepem, amit rám osztott a pillanat.

A belső mag ott lesz, ahol a belső csend lakik. Ha nem veszünk róla tudomást, attól még létezik. Egyre hangosabb zajokat keresünk magunk körül, hogy meg se érintsen a belső csend hangja.

Nekem elég, ha a folyóparton szemlélődök, ha meg muszáj átkelnem, megkeresem vagy építek hidat.

Én tudom, hogy a szivárvány puszta fizikai jelenség, de ha egyszer lélegzetelállítóan különleges és gyönyörű...!

Része vagyok, részese vagyok és részem az egész. 

A jó Tribuszerné...

Megkötött 24 ezer szerződést.
Összegyűjtött négymilliárd forintot.
Üzletkötői hálózata elérte a 230 főt.

 

1993-at írtunk, a piacgazdaságot és úgy egészében ezt a nagy szabadságot még csak ízlelgettük, a befektetésekhez meg végképp nem értett senki. Az infláció 30 százalék felett járt, ahogy az államkötvények hozamai is. Ekkor jelent meg Komlón egy „pénzügyi zseni”, aki havi tíz százalék hozamot ígért a befektetőknek. Tribuszer Zoltánné, született Aranyosi Margit kicsiben kezdte, ahogy a legnagyobbak is szokták. Kölcsönkért ismerőseitől, azzal az ígérettel, hogy duplán adja majd vissza a pénzt egy hónap múlva. Ezt meg is tette, amihez szintén ismerőseitől kért kölcsön. Hamar rájött, hogy a bizalom a kulcsa a sikerének, így mindenkinek pontosan fizetett. A jó hír rohamosan terjedt, egyre többen szerettek volna kölcsönadni Tribuszernénak, a kiugró hozam reményében. Tribuszerné pedig féltve üzleti jó hírét, egyre több szerződést kötött, az ekkorra beállt tíz százalékos havi hozam ígéretével. Több mint félmilliárd forintot ki is fizetett „befektetőinek” az addigra már komoly méretűre hízott Tribu Bt és a T & KG Kft. Utóbbi Kis Gecse Bélát rejtette, aki Tribuszerné üzlettársa volt, rajtuk kívül Bathó Erzsébet a cégcsoport könyvelője alkotta a „menedzsmentet”.
Mivel a Tribu Bt már fél Komlónak és Pécsnek hozott komoly hasznot, az emberek egyre másra követték a szomszéd példáját, hisz senki sem akart kimaradni. Felcsillant a meggazdagodás lehetősége. Rohamosan nőtt Tribuszerné ügyfélköre, sokkal több volt az új beszálló, mint akiknek fizetni kellett.
Tribuszerné intelligens asszony volt, átlag feletti kommunikációs képességgel rendelkezett. Vajon ki akart szállni, csak nem volt szíve otthagyni a felpörgött üzletet?! Hisz 24 ezer ember bízta rá a pénzét, ez még egy banknak is becsületére vált volna a megyében. A 130 fős üzletkötői hálózattal meg a környék legnagyobb munkáltatója lett. Ezért hitte el, hogy a rendszere sohasem fog megbukni?!
Egy idő után azonban az egyik legnagyobb magyar piramisjátékban is elfogytak az új beszállók. Tribuszerné kétmilliárdos veszteséget hagyott maga után 1994-ben, amiért kilenc év börtönt kapott. A „befektetők” havi tíz százalék hozam helyett a pénzük 77 százalékát elvesztették. /forrás: steksz.blog.hu/
 
S hogy jó Tribuszerné hogy került most ismét terítékre?
Sorra jelennek meg mostanában a cikkek: a Tribuszerné újra aktív...
 
2010. december 29. HVG: „A Baranya megyei hírportálnak egy - neve elhallgatását kérő - komlói férfi elmondta: ő és rajta kívül jó néhányan ugyanabba a csapdába sétáltak bele pár hónapja, mint társaik évekkel ezelőtt. Elmondása szerint Tribuszerné telefonon kereste fel őket azzal az ajánlattal, hogy ha egymilliót adnak kölcsön, egy év múlva hatvan százalékkal, míg ha félmilliót, fél év múlva harminc százalékkal többet fizet vissza. Addig havonta 50 ezer forintot kapnak képhez, majd a meghatározott idő lejárta után a teljes, kamatokkal megemelt összeget.
Azonban akik aláírták vele a szerződést, hiába várták a havi juttatást, Tribuszerné különböző dolgokra hivatkozva minden alkalommal halasztást kért tőlük. Az utolsónak megadott időpontban pedig nem a pénz, hanem egy konyhakés és a rémültnek látszó Tribuszerné fogadta őket házában. Az asszony elmondta, a pénzt nemrég futár hozta a házhoz, aki, miután elköszönt, pár perc múlva a késsel tért vissza, és a pénz átadására kényszerítette. A helyszínre hamarosan kiérkeztek a rendőrök, és a kifizetésről többet nem esett szó. A kölcsönt adó családok ezek után úgy érzik, becsapták őket, megtakarított pénzüktől pedig végleg elbúcsúzhatnak.
A bama.hu telefonon elérte Tribuszernét, ő azonban csak az alábbi sorok közzétételéhez járult hozzá: „Egy hónapja valóban kiraboltak, aminek károsultja rajtam kívül 13 személy, barátaim, rokonaim és ismerősök. Feljelentésem nyomán az ügy folyamatban van, a kárunk januárban térülhet meg”. További részletekről, a rablás körülményeiről és a keletkezett kárról nem kívánt beszélni, hiszen, ahogy hangsúlyozta, a rablót még keresik, folyamatban levő ügyekről pedig nem célszerű beszélni.”
 
2011. március: Végül a legutóbbi fejlemény: „Újabb csalásokkal gyanúsítja, hatóság félrevezetése matt pedig a közelmúltban az ügyészségen is feljelentette a rendőrség Tribuszer Zoltánnét, a kilencvenes évek hírhedtté vált országos pilótajáték-szervezőjét.
A Baranya megyei rendőr-főkapitányság arról tájékoztatott arról, hogy még március 16-án tizenkét rendbeli üzletszerűen elkövetett csalás miatt gyanúsítottként hallgattak ki egy mecsekjánosi nőt. Felmerült, hogy az asszony magánszemélyektől különböző összegeket vett át, azt ígérve, haszonnal adja vissza, de ezek végül alig vagy egyáltalán nem teljesültek. A gyanúsított tagadja a bűncselekmény elkövetését.
A nőt a rendőrség ezen kívül hatóság félrevezetéséért feljelentette az ügyészségen, mert tavaly novemberben azt állította, 40 millió forintot raboltak el tőle, így több hitelezőjét nem tudta időben kifizetni.” /forrás: index.hu/
 
Ugye olvastuk a kulcsszót a fent leírtakban: bizalom
Az emberek bizalmába férkőzni, példásan teljesíteni az ígért (amúgy képtelen) hozamokat, aztán ha dől a kártyavár, tagadni, jóhiszeműséget bizonygatni.
A szélhámos behízeleg, jót ígér, és vajon hányan mennek lépre ismét, ha majd jó Tribuszerné újra szabadul? Tribuszerné Margitka ehhez ért, a szélhámossághoz. Vitathatatlan. Ma, amikor a tömegkommunikáció a fejünk búbjától a sarkunk hegyéig hat ránk, befolyásol, gondolatainkba fészkelik magukat a hírek, események, celebek, ha valakit elüt az úthenger Zalacsányban, a mátraderecskeiek is beleborzongnak… de a hetedhét országos csaló büntetése leteltével ugyanott folytathatja, ahol félbehagyatta vele a karma – és emberek esnek a csapdába újra, és újra, mert nincs vészcsengő (vagy csak elhallgattatjuk) fejünkben, túlfejlődtük a józan paraszti eszet, olyannyira, hogy csak szorongani van időnk, félni nem
Hogyan védhetnénk meg a naivakat? Értem én, hogy mindenkinek a maga útját kell járnia, és ha hibát követ el, azért követi el, hogy tanuljon belőle – de miért nem tanultunk mégsem?
Annak idején, én is emlékszem, Tribuszernétől visszhangzott a média.
Azóta is volt példa jó néhány nagy szélhámosságra. A házasságszédelgőkről most nem is beszélek, ez önmagában is megér egy fejezetet. Hogyhogy nincs olyan minimális emberismeretünk, amely megvéd a behízelgőktől? Talán minden ember igénye: a fontosság vágya visz minket tévútra? Miközben duruzsolja a jól bevált szöveget fülünkbe, szemünkre leereszkedik az „ez most rólam szól” köde?
Azok elől hallgatjuk el gondolatainkat leginkább, akik legközelebb állnak hozzánk, és varázsütésre osztjuk meg olyan idegenekkel, akik látszólag megadják a nekünk kellő figyelmet… Nem furcsa? Miért és hogyan tud egy idegen befolyásolni minket, szuverén döntéshozókat, miközben a szeretteinknek bármikor tudunk nemet mondani? Nem az a bátorság, ha az ismeretlenbe ugrunk halált megvető bátorsággal, hanem ha őszinték vagyunk környezetünkkel. A velük való szembenézés önmagunk megismerésének legegyszerűbb módja. A sorok között olvasni = önmagunk személyiségét felfedezni, megérteni (úgy-ahogy :-)) = másokat megismerni, meghallani szavaik mögött a tartalmat, viselkedésük mögött a motivációt - olyan lehetetlen vállalkozás? Érdekes, hogy szinte egyre távolabb kerülünk önmagunktól, szerepeinket nagy átéléssel játszva, s egyre védtelenebbé válva.
Várom, hogy Tribuszernét leültessék, hogy aztán, ha szabadul, újra működésbe hozza mirigyeimet.

Címkék: Címkék

  Amikor megszülettem, alig tudtak a burokból kihámozni. A Krnycovanyek utcai óvodába jártam, vagyis inkább vonszolt az anyukám, ahol nagy szerelmem, Attila (vagy Péter, már nem emlékszem) húzgálta a hajam. Utána iskolába jártam, vagyis inkább vonszolt az anyukám-apukám, és a velem való rendszeres, odaadó foglalkozás meg is mutatkozott tanulmányi eredményemen, nyolcadikig kitűnő, azután jeles, gimnáziumban jó, majd közepes voltam, végül (a tendenciát tekintve épp idejében) leérettségiztem. Teniszeztem, kosaraztam, zongoráztam (a különbséget), mindenben benne voltam, s mindig ott volt nevem a "futottak még" listáján. A Tanítóképző Főiskolán az "Egyéb pályára készülők" csoportjába jártam, de nem is volt valójában fontos, mert a férjem megmondta rögtön, hogy ő ezt (is) jobban tudja. Igen, fiúztam, férjhez mentem, szültem, elváltam (a sorrendet ne firtassuk). Dolgozom is, ha ráérek. A főnököm puszil Titeket. Van véleményem a DOLGOKRÓL, bár ez senkit sem érdekel. Az exem őszül, a gyerek kiszőkült a fodrásznál, anyukám hál'Istennek jól van, apukám most megfázott egy kicsit, tüsszög. Van házam, autóm, telefonom (bár most kimenő híváskorlátozás miatt nem tudlak fölhívni Benneteket...) Igen, mert van robogóm is, a hülye fejemmel a hülyegyerekem rábeszélt, úgyhogy most nem tudtam befizetni a telefonszámlát. Majd legközelebb. Van kutyám, macskám, és egy percre sem tudok egyedül lenni, mert a lakás tele van felnőttekkel, meg gyerekekkel. (Néha a rézsútszembeszomszéd macskája is átjön és a kertben már akkorák a nyírfavesszők, hogy az élesebb szemű madarak észreveszik.) Ja, nyulam is van, csak most beteg, de nincs szívem elaltatni. A házam elég nagy, de most már egyre kisebb, mert ott lakik az egyik barátnőm a kislányával, meg egy másik barátnőm a kislányával és a kisfiával, meg a barátom barátai, és az ő barátai is néha, és a gyerekek is egyre csak nőnek, nőnek. Jön az én nagykisfiam meg az ő unokaöccse, jönnek a haverok, hozzák a Fantát, a vodkát, a többiekről nem is szólva. Múltkor már alig fértünk be tőlük a házba. Nemrég a szomszédom leszarjankózta a haverokat hajnali fél ötkor, mert kicsit hangosra sikeredett a buli. Nincs sok barátom, de ők hogyismondjam, velem “öregszenek”… Ők mindig elérhetők, amíg meg nem változtatják a mobilszámukat, mert azt fecnire írom és akkor elhagyom. Persze sosem jönnek el hozzám, mert ők olyan "helyhez kötöttek". Az egészségem szép fokozatosan múlik, amióta korrektort használok, és amikor nem jutnak eszembe szavak, bekapok egy lecitint, máskülönben meg csak a szépre emlékezem. Szakmailag brilliáns vagyok, és nagyon kreatív, a múltkor is magamtól jöttem rá, hogy hányas anya kell az asztal lábán fityegő csavarhoz. Fontosabb publikációim a „Tisztelt Adóhatóság! Alulírott…” és a „Virtuális tulajdonomat bérbe adnám...”kezdetű írások, továbbá legújabb festményem a rendhagyó önéletkép csak Nektek. Színházba nagyon ritkán jutok el, moziba se nagyon, televíziótól az orvosom eltiltott, így olvasgatni szoktam, amíg el nem alszom (1,5 perc/este). A volt gimnáziumi osztálytársaim sokra vitték, például egyikük színházi rendező lett. Egy másik meg demográfus... Ez itt hiányszakma, én tudom, hisz én is csak egyet szültem, pedig kettő volt előirányozva. Persze, mert a T*****i mindig is nagyon okos volt. (És nekem udvarolt is, csak én olyan hülye voltam, hogy az a másik jobban tetszett. Bezzeg most olvashatnám az én Okoskámat a HVG-ben…) Szóval, az életem sínen van (nem keresztben, hosszában), révbe értem, a vámra részletfizetési kedvezményt kaptam, s noha még mindig nincs dvd-m, mosogatógépem, valamint laptopom, LCD-m és GPS-em, nem járok szoliba, plázába, tehetségkutatókra és Thaiföldre, azért jól érzem magam, mert én olyan kis jólérzemmagam vagyok. Most, hogy kezdek rájönni DOLGOKRA, melyekről másképp gondolkodom, mint tíz éve tettem, még érdekes is lettem magamnak, ahogy így figyelgetem.

Az elkövetkező tíz évemben azt tervezem, hogy megőrzöm a hitemet, a tudatomat, a barátaimat, a családomat, a munkámat, a nyugalmamat, a kedves szomszédaimat. Ültetek néhány lassan növekedő cserjét a kertbe, megtanulok robogózni, elfelejtek stresszelni, s megpróbálok rájönni, vajon ez a fenenagy transzcendencia hogy fér össze a tengelytöréssel, mit jelent, amikor azt mondják nekem, dugulj el, nyanya, s feltétlenül szeretném kiadni az előző ház pincéjében ronggyá ázott gyermekkorom legszebb szóvirágait.

 

2011/13. Ego sum, punktum

 2011.03.27. 12:43

Csomó kérdés, és mind ugyanarról kérdez:

Miért a szerepeinkkel azonosulunk, ahelyett, hogy önmagunkkal válnánk azonossá?

"Annyira megszoktuk, hogy mások előtt álarcot hordunk, hogy a végén önmagunk elől is álarc mögé bújunk." 

Talán értem. Meg nem is.

Vannak ugyebár a gondolati, a lelki, és a fiziológiai folyamataink/szükségleteink. (Most nem térnék ki a gondolati-lelki folyamatok eredésének kérdésére. Példaként Descartes úgy vélte, midőn leírta az alapérzelmeket, hogy azok irányítják gondolatainkat. Vannak, akik szerint a lelki folyamataink is a gondolkodás folyamatából fakadnak. Aztán vannak manapság "szomatikus" elméletek, miszerint az érzelmek a testi folyamatok következményei, és nem előzményei.)

Tételezzük fel, hogy a harmónia állapota a gondolat, a lélek és a test egysége.

Ha mármost az ÉN egyedi és megismételhetetlen, akkor az én értelmezésemben a külvilág ingereire adott válaszaim tesznek egyedivé. Ha "bedobok a közösbe" egy szót, ahányan vagyunk, mind másféleképpen fogunk reagálni, aszerint, hogy milyen gondolatok, érzelmi folyamatok indulnak meg bennünk a szó észlelésekor. Ennek az a lényege, hogy az észlelésünk után elkezdjük feldolgozni az információt. Eközben kapcsolatokat keresünk eddigi ismereteink tárházában, és elkezdünk viszonyulni az ingerhez, ami ért.

"Ami az egyik embernek vadon, az a másiknak vidámpark."

"A bolondok paradicsoma a normálisoknak pokol."

"Ami az egyiknek étek, az a másiknak méreg."

A mai individualista világ (hogynemondjam fogyasztói társadalom) folyamatosan meg akar különböztetni, miközben uniformizálja fogyasztásunkat. Magam körül sok-sok individuum-ot látok, aki oly mértékben elszakadt az őt teremtő világegyetemtől, a belső magtól, hogy miközben a boldog (társasági) ember szerepét játssza, végtelenül magányos legbelül. Nem tudom, lehet, hogy a szerep maga alá gyűrte a színészt.

Mondok egy példát.

Találkozik X.Y. egy jóssal. Hogyan fog viselkedni vele szemben? Hányféleképpen viselkedhet? Egyáltalán, miért találkozik a jóssal? Mit szeretne hallani?

Az egyik ember önigazoló, a másik a nyitott szívű. Az egyik prekoncepcióval érkezik a találkozóra, a másik csupán csak érkezik és befogad.

A jósnak az elsőhöz kellene utat találni, de ha a kliens nem érkezett még el az őszinte befogadás megéléséhez, a jós nem fog tudni a legbelső lényéhez szólni, csupán a szerepét híven játszó színészhez. Ha szeretnénk tisztán látni ismerősünkkel kapcsolatban, beszéljük rá, hogy menjen el egy általunk ismert és jó jóshoz. Ahogyan reagálni fog a találkozásra, szinte mindent el fog mondani nekünk arról, hogy hol is tart a szellemi-lelki-fizikai úton. Hogy megérett-e a befogadáshoz.

Az ingereket kétféleképpen tudjuk megélni, megtapasztalni, és feldolgozni, s eszerint kétféleképpen fogunk reagálni rájuk. Az egyik a fent leírt, szerepével azonosult ember reakciója, aki a jóssal való találkozás után annak viselkedését kezdi kritizálni, majd megjegyzi, hogy ugye nem baj, ha nem tud azonosulni azzal, amiket mondott... Ő az az ember, aki a megoldandó problémákat személyes ügyként kezeli, a stresszt személye elleni támadásként éli meg (sokszor), ezért sokszor ragadtatja magát a többiek kritizálására, támadására. Nem fedezte még fel az öncélú létezés pillanatai feletti örömet (sajnos tényleg csak pillanatok :-)), elvek/előfeltevések és hasznosság-elv alapján működik. Őt segíteni sem könnyű, hiszen a függetlenségét hamar kivívta, és ahhoz ragaszkodik is, miközben "szelíd-gyengéd" ÉN-je elnyomatásban senyved, s csak (meta)kommunikációjában fedezhető fel. Ő az, aki pozíciót kér és kap előbb-utóbb, mert keményen dolgozik érte, miközben elmaradnak mellőle a társak, akiket nem érdekel a státusz, hanem az a bizonyos belvilág.

A másik típus valójában együtt lélegzik az őt körülvevő élettel, az eseményeket, ingereket érzékeli, elhelyezi a tapasztalás-tárban, és nem szűri át ÉN-je szűrőin. Valahogy úgy, mint amikor bedobok egy kavicsot a tóba, az hullámokat vet. Aztán a hullámok szépen elcsendesülnek, és a tó tükre ismét nyugodt, tiszta. A jóssal való találkozás csupán pozitív provokáció, hiszen pusztán lehetőségeket vetít a kliens elé. Aki abban a tévhitben ringatja magát, hogy a lehetőségeket neki magának kell megteremteni, a mély és igaz emberismerő jós által felkínált lehetőségeivel nem fog tudni azonosulni.

Az ember, miközben szerepeiben próbál megfelelni, elveszítheti önmagát. S hogy ki is az az önmaga? A szavakon, a szerepeken, az ideológiákon túli belső állandó. Viszonyítási pontoktól mentes áramlás. Minden más már csak struktúra, köpönyeg, szerep. Ahogy egy ismerősöm mondaná: hagyd már az Univerzumot végre dolgozni!

Az ÉN-nek pont olyanná kell válnia, mint amilyen a szeretet... Ha tudod, mit jelent a szeretet, tudod, mit jelent az önmagaddal való azonosulás, az állandó érték, mely olyanná tesz, mint a tó tükre.

Címkék: ego én gondolat lehetőség harmónia érzékelés önazonosság jós áramlás

"Az ideológiák szétválasztanak minket, a kínok és az álmok összehoznak."

Egy alkalommal, mikor barátaimmal a szokásos hétvégi "csoportterápia" zajlott...

Egyikük azt találta mondani nekem, hogy mindig a barátom lesz, mindig számíthatok rá, sosem fogom elveszíteni. Emlékszem, ezt egészen drámai hangon és nagyon mélyen a szemembe nézve nyomatékosította. Akkoriban őszinte emberek voltunk...

Az átmenetek összekötnek, a látszatok elválasztanak - válaszoltam meggyőződéssel.

Majdhogynem kikérte magának az én barátom, hogy gondolhatok/mondhatok ilyesmit, amikor... de hiszen... ő a lagkomolyabban beszélt, és ha ő mond valamit, az úgy is lesz!

Örültem, naná, ha az embernek valóban vannak barátai, az felemelő érzés. De az a mondat azóta is sokszor bevillan, s lám, igazsága van, még ha fájó is. Mert van az úgy néha, hogy a barátok láthatatlanok, mint a csillagok nappal az égen, de attól még ott vannak. S éppen attól barátság egy barátság, hogy tudomásul vesszük a barátunkat, elfogadjuk, amit ad, el tudja fogadni gond nélkül, amit kap tőlünk, és amikor az átmenetek múlnak, s erősödnek a látszatok, akkor sem érzünk csalódást.

Tudja jól, hogy bármikor megtalál. Ha jön az átmenet.

Címkék: barát ideológia csillag látszat átmenet összeköt elválaszt

2011/11. Jézus a felüljárón

 2011.03.24. 21:52

"Egy dolog irracionalitása nem kérdőjelezi meg a létét, csak leírja az állapotát." - Nietzsche

Nekem mondhat akárki akármit, amióta láttuk Jézust a felüljárón, már semmin sem lepődöm meg.

Az M5-ös kivezető szakaszán az egyik gyaloghídon sétált, hosszú, törtfehér ruhában deréknál lazán megkötve, de nem volt kopasz, mint a buddhisták, hanem hosszú hajú és (valószínűleg) szakállas, bár a jelenet pár másodpercig tartott, mivel elhaladtam a kocsival a felüljáró alatt és amikor visszanéztem, már nem láttam.

Emlékszem, öten ültünk az autóban, és miután tovahaladtam, valahogy bátortalanul egymásra néztünk. De nem mondtuk ki a kérdést, legfeljebb tekintetünk árulta el, hogy meglepődtünk. Aztán egyikünk megszólalt, mintha csak arról beszélne, hogy vett 10 deka párizsit olcsón: Jézus ott volt a hídon.

Mielőtt bárki magyarázatokat kezdene gyártani, közlöm, nem lényeges, hogy valóban megtörtént-e, vagy hogy valóban Jézus volt-e. Ha egy barátom egy nap azzal fordul hozzám, hogy szellemet látott, vagy bármilyen parajelenséget tapasztalt, talán az a dolgom, hogy erről lebeszéljem? Nem. Az ő valósága attól még létezik, hogy én nem éltem át. Az az ő igazsága, és mint tudjuk, igazság számtalan van, ahányan mi magunk, akik megéljük és leképezzük a megtörténteket. Végső igazság egy van.

2011/10. A cibetmacska álma

 2011.03.24. 20:58

Ismét egy álom. Világos képek, események, akár meg is történhetett volna, olyan egyszerű, hihető, hétköznapi jelenés volt.

Álom volt az álomban: azt álmodtam, hogy azt álmodom, hogy Indonéziába kell utaznom. Aztán álmomban, az álom utáni napokban kiderült, hogy Indonéziába kell utaznom. Hm. Meg is lepett (álmomban), éreztem, hogy ennek elég kicsi a valószínűsége, mármint hogy Indonéziába kelljen mennem, no de mindegy, ezen az apróságon nem akadtam fenn álmomban. Aztán már utaztam is. Hosszú út volt, és érdekes módon nem is volt fontos már, hogy miért kellett odamennem. Az ottlét volt a lényeg. Ott voltam, Indonéziában, mely terület szinte teljesen kiesik a napjaim gondolatköréből, mondhatom, még képeket sem nézegettem, mégis, álmomban teljesen valóságos volt az utca zaja, az a fajta élet, amit mi, agyoncivilizált népség bizonyára "szegénység"-ként jellemeznénk. Nyüzsgés, sok-sok gyorsanbeszélő kis emberke, amint dolgára igyekszik, sok-sok víz-ölelte terület (szégyenszemre ma néztem meg jobban a térképen, hol is vagyunk, ha az Indonéz szigetvilágban vagyunk). Az emberek oly könnyedséggel, mosollyal léteztek, amit nekünk drága tanfolyamokon sem sikerül elsajátítanunk. Mert mi mindig viszonyítunk valamihez. Mi nem tudjuk egyszerűen megélni, átélni létezésünket, a lét örömét. Nekünk hiába mondja valaki, hogy hagyni kell, hogy a dolgok, az események, az energiák áramoljanak körülöttünk és bennünk, rajtunk keresztül. Nekünk mindig görcsölni kell valamin. Állandóan fokozunk vagy degradálunk, aszerint, hogy mitől lesz jobb a közérzetünk. Miközben legkevésbé a közt érezzük. Buddha legfeljebb a hasi redőinkben lakozik.

Ezért nem ismerjük és nem látjuk azt, akivel együtt élünk, vagy a családtagjainkat. Azt véljük látni bennük, akit szeretnénk látni bennük. Inkább megváltoztatjuk, vagy megkíséreljük megváltoztatni, miközben föl sem merül bennünk, hogy lehet, hogy eltemeti az igazi valóját vagy egyes vágyait, álmait a kedvünkért, de ez később (előbb-utóbb) meg fogja bosszulni magát. Mert elfogadni a másikat úgy, ahogy van... Elgondolkodtál-e már azon, hogy talán azzal "veheted rá" a társadat arra, hogy veled együtt ő is változzon, fejlődjön a közös út során, ha elfogadod olyannak, amilyen? De akkor ne hivatkozz te se arra, hogy "ilyen vagyok, bocsika"... :-)

A világ legdrágább kávéját Indonéziában állítják elő (kb. 400 USD/kg). Úgy készül, hogy a kávébabot megeszi a cibetmacska, beleiben fermentálódik, majd az ürülékéből összeszedik, pörkölik, és lőn igazi csemege! Még nem kóstoltam, szégyen, elismerem, de Indonéziában már jártam álmomban, és (már) az (is) felejthetetlen...

Címkék: kávé álom az közérzet indonézia álomban cibetmacska

2011/9. Kócsing

 2011.02.10. 18:00

"Ha mindig azt teszed, amit mindig is tettél, akkor mindig azt kapod, amit mindig is kaptál. Ha nem azt kapod, amit szeretnél - csinálj mást!" NLP

Madrid után Budapest fölött is kiderült végre az égbolt... Ami a depressziót illeti, ennél szorosabb már nem is lehetne az összefüggés a napfény és a hangulatom között.

Néhány hete személyi edzősködöm. Megkért egy nem-közeli ismerősöm (ez fontos, nehogy saját dugámba dőljek a végén), hogy beszélgessünk, aztán addig-addig, amíg végül elkezdtem lélekedzeni. Ha a jogosítványom felől érdeklődsz, kismotorra már megvan :-) Amúgy pedig mivel megbízómnak teljesen normális a lelke, az egója is fölöttébb fejlett, terápiáról szó sincs, a beszélgetés pedig nekem se haszontalan. Díjazás most nincs, referenciának szánom az "esetet".

A kismotorról csak annyit még, hogy én is előbb vezettem, minthogy megszereztem a jogsit... Az első blogomban írtam erről, úgy hiszem.

Ami pedig a személyi edzést illeti, nekem se ártana eljárni végre egy konditerembe, hogyan mondhatnám különben jó szívvel bárkinek is, hogy tegyen azért, hogy jól érezze magát a bőrében, nem? Amúgy ha a test a lélek tükre, nekem buddhalelkem van.

 

Címkék: ego coach

2011/8. Viva Espana

 2011.01.25. 18:45

A tegnapi vacsora éjfélig tartott. Nem tudom, szoktál-e éjjel komplett négyfogásos menüt enni, én mindenesetre nem, és a gyomrom erőteljesen zokon is vette ezt a támadást. Mire visszaértünk a szállodába, már szaladásban voltam, tehát megkönnyebbültem vala, de amikor elterültem az ágyon, még éreztem, hogy az epém kikéri magának a bánásmódot, úgyhogy jobbra fordultam, ahogy tanultam epebántalmak esetére.

Reggel viszont egy órán keresztül keltem fel, a fáradtság vissza-visszaaltatott. Reggel én voltam a legvisszafogottabb, csak kávé és némi friss gyümölcs került a szervezetbe.

Nem is volt gond egészen ebédig, amit az itteni irodában tálalt hideg elemózsia jelentett. Amikor a hideg, egyébként finom krumplis-hagymás omlettet némi azonosítatlan töltött fasírtokkal (nem is fasírt az, hanem mintha tejszínkrémsajt sonkadarabokkal forró olajon sütve) betoltam az arcomba, még nem sejtettem, hogy hosszú lesz a délután.

Nem részletezem, többször az ájulás kerülgetett és mélyeket kellett sóhajtanom, nehogy megtiszteljem a tárgyalóasztalt sugárban.

Ebből kifolyólag most visszatértem a szállodába és nem tartottam a városba a cseh brigáddal, amit sajnálok, de fontosabb, hogy holnap a repülőgépen ne kerüljek megint nehéz helyzetbe. Azt mondják, ha az emberrel valami nem stimmel, máris beszűkül, hát persze, hogy én most a gyomrom körül forgok, vagy fordítva, aztán amikor szörfözni indulok a neten, naná, hogy közös főzésre invitál egy szakácskönyv-reklám, Istenem, mit vétettem?

Majd' elfelejtettem, az irodába érve reggel egy ismerős lány szaladt utánam vidáman üdvözölve, és tényleg ismerős volt, de ennél többet nem sikerült előhívnom a memóriámból, úgyhogy a helyzetet intelligensen mosolyogva, de nem sokat beszélve/kérdezve vészeltem át.

Holnap 11-re jön a taxi, aztán utazás, utazás. Ja, és sokkal okosabb vagyok már most is, nem kell holnapig várnom.

2011/7. Madrid fölött az ég

 2011.01.19. 20:00

"Az ember akkor a legkevésbé önmaga, ha a saját arcát viseli. Ha maszkot visel, könnyebben elmondja az igazat." - Oscar Wilde

Megint a repülés... Úticél Madrid, szerdára már okosabb leszek, a holnapi tréning után. Az út egészen élvezhető volt, kollégám szóval tartott, addig sem a légörvényeket lestem. A turbulenciára kólát iszom, ezt is kitapasztaltam már. Nem tudom, mit művel a gyomromban, de jót tesz, és a feltörekvő szénsav határozottan oldottabbá teszi a hangulatot.

Kiderült, hogy a kolléga amatőr repülős. Rögtön megtudtam, hogy azok az örvények, meg áramlatok, amik le-fel, azok egyáltalán nem probléma, és még ha le is törne a szárny, egy kis gépet le lehet tenni a földre (na nem ezt a hatalmas jószágot, de ez most amúgy is csak elmélet).

Budapest fölött kb. 2 percnyi felhőréteg után sütött a nap, és Madridig tökéletesen tiszta volt az utunk az égbolton.

Las Matas a városrész vagy elő- netán utóvároska neve, ezt nem sikerült tisztáznom, mivel már azt sem tudtam, Madridhoz képest hol a reptér. De a jófajta telefonos dzsipiesz elvezetett a hoteltól a főút másik oldalán lévő étteremhez, némi kérdezősködés és szabad szemmel pásztázás után. Az étteremben senki sem beszélt angolul, az étlap spanyol, tehát maradtak az illusztrációk. A választásunk tökéletesnek bizonyult, bár ebben az étteremben megkockáztatom, nem lehet melléfogni egyik étellel sem. Meg kellett érnem 42 évet, és át kellett esnem kb. 78 steak-rendelésen ebben a nyamvadt életemben, hogy egy Madrid melletti étkezdében megkapjam a tökéleteset. Ha tudnám az étterem nevét... de a steak-kel voltam elfoglalva. Aztán leöblitettük egy kis garnélával, de csak mert későn lesz vacsora, 3/4 9-kor szednek össze minket a szállodánál. Este kilenckor vacsorázni... spanyol tempó.

Irigyeimnek üzenem: Madridot egyszer láttam eddig, 18 évvel ezelőtt, és ezen a statisztikán a mostani út sem fog javitani.

Rájöttem, hogy tulajdonképpen rég voltam ilyen közel Afrikához :-) Már csak a Bamako miatt mondom...

Ami pedig a kezdőidézetet illeti, nos, talán nem jutottam ma sem közelebb a lényem leglényegéhez, de Pesttől eléggé eltávolodtam ahhoz, hogy elgondolkodjam a célokon, és a célok mögötti vágyakon. Tudom, mit szeretnék megtartani és tudom, min kell (ene) változtatni.

Ha az ember másokat fejleszt, közben önmaga is fejlődik, ha elég éber és nyitott.

Fontos-e, hogy mi találjuk meg a feladatot, vagy az talál meg minket? Egy és ugyanaz. Érkezzen időben és jókor. Akkor lehetőség. Nem kell siettetni a dolgokat.

 

 

 

"Egy sír fölött a legtöbb könnyet azokért a szavakért ejtjük, melyeket nem mondtunk ki, és azokért a tettekért, melyeket nem tettünk meg."

 

2011/5. NO PARA Bamakooo

 2011.01.17. 20:00

2011. Január 15-én, szombaton délelőtt elrajtolt a Budapest - Bamako "utazó cirkusz".

Kb. 8500 kilométert nyomnak le az elvetemült kalandvágyók Bamakoig, Mali fővárosáig. Most Szenegálon keresztül vezet az útjuk, amiért külön irigylem őket. A Szerengeti Nemzeti Park már vagy 10 éve különösen izgatja a fantáziámat.

Reggel kiszaladtam elbúcsúztatni a Ferencz Zoltán-vezette Pszicho-Team Alanatour-t.  Két pszicho-tanárom, Bujdi és a "Játékos" kissé sápadt arcára csókot leheltem, az utóbbi a viszonylag jól uralt pánik hullámaival mozdulataiban kotorászott még a táskájában (mintha csak rúzst keresne)... aztán már el is rajtoltak 73-as rajtszámmal.

Azért ez az Afrika csak ott motoszkál az én gondolataimban... Meglátjuk, mit hoz a jövő.

A "Játékosról" szeretnék szót ejteni Bamakótól függetlenül (is), most viszont "hajrá Marcsi, nur nicht besaaren!"

2011/4. Szépség álruhában

 2011.01.09. 14:36

Ismét a szokott álom.

Most egy vidéki városunkban jártam - az épületek, sétálóutca jellegéből adódóan lehetett volna épp Szeged is, de ez nem derült ki, vagy nem volt lényeges - és megint felfedeztem egy épületet. Az épület homlokzata szinte teljes egészében takarásban volt, furcsa, ronda, nagy, kopott piros lemezekkel, igazi szocreál... Valahogy az épület háta mögé kerülve azonban megláttam a barokk jellegzetességeket... csodálatosan nézett ki. Egy érték, mely zavarba ejtette a munkáshatalmat, ezért jobbnak látta lemezekkel elfedni.

Az épület legfeljebb 3 emeletes lehetett, gondolom, XVIII. századi építésű, előkelő ház. Különleges ornamentikája azonnal szembetűnt, elegáns, de nem hivalkodó, visszafogottan tekintélyes, időben és térben állandó értéket képviselő stabilitás, áhitat és ima. Mint durva, bő férfiruhába bújtatott szépséges leányzó.

Álmomban észleltem, hogy ezt az épületet meg kell menteni, és ez az én dolgom. A "projekt" anyagi része most sem tűnt lényegesnek, a cél viszont egyértelműen ott lebegett szemem előtt: felújítani és régi pompájában láttatni újra.

Tegnap a Gyerekekkel éppen arról beszélgettünk, hogy az elmúlt 5-10 évben hány, azelőtt "kultikus", vagy egyszerűen csak közkedvelt hely, intézmény ment tönkre, vált az idő martalékává, ment ebek harmincadjára. Milyen fantasztikus volna akár pályázati pénzeket szerezni és helyreállítani, újra megnyitni többségüket a közönség előtt.

Ilyen például a Margitszigeten a volt Dózsa Teniszcentrum, ahol annak idején a centerpályán Temesvári Andrea simán nyerte az Országos Bajnokságokat.

http://www.nemzetisport.hu/migralt_cikkek/20080914/szellemszerva/

Vagy ilyen elhagyatott épület lett az Újpesti Uszoda és Gyógyfürdő, mely fénykorában a Széchenyi fürdőből kapta a gyógyvizet, s az uszodában állandó úszásoktatás folyt. Az épület szinte teljes egészében mozaikkal kirakott - felbecsülhetetlen értékünk lehetne ma is és a jövőben.

Ma felveri a gaz e két helyszínt, lehangoló az elhagyatott komplexumok látványa.

Ne hagyjuk veszni értékeinket...

Halásztelek elején a volt Malonyai kastély éveken (évtizedeken?) keresztül csak omladozott. Összeszorult a szívem, valahányszor elrobogtam előtte kocsival. Aztán... csoda történt... egyszer csak fölállványozták, és egy nyár alatt eredeti állapotában hozták helyre, legnagyobb ámulatomra. Megmentették és helyreállították a tetőszerkezetet, mely már gerendáira csupaszodva menthetetlennek tűnt. Az épület most sem hivalkodik, nem cifra palota. Egyszerűen patinás, szemérmesen szép és elegáns.

Múlandó és állandó értékeink között tegyünk különbséget, s mindkettő listáját bővítsük napról napra. Hasonlítsuk össze, melyikre mennyit áldozunk, s megéri-e.

2011/3. Jó-e a gazda?

 2011.01.06. 16:49

A hír tényszerűen: A Jógazda Takarékszövetkezethez a PSZÁF felügyeletet rendelt ki december 28-án. A rá következő 4 napban a nagybefektetők (legalább 5) kivonták pénzüket a bankból. A bank megingott 2011. január 3-án, mikor is befagyasztották a betétesek számláit. Köztük az enyémet is. Amit január 4-én délután 3/4 5-kor realizáltam egy bankautomatánál. Szerencse, hogy nem tankoltam éppen valamelyik benzinkútnál... Kellemetlen, így is, úgy is.

20 napon belül kártérít az OBA, addig kikaparom a maradékokat a hűtőből, nem fizetem a hitelt, a kötelezőket, stb.

A Jógazda dolgozóinak 10-ével megszűnik a munkahelye. Ezúton is köszönöm a sok kedvességet, közvetlen segítséget és rugalmasságot, amit hosszú éveken át tanúsítottak minden hozzánemértő kérdésem kapcsán.

 

Címkék: számla takarékszövetkezet betét oba jógazda befagyaszt

2011/2. Csók vs csoki

 2011.01.04. 13:08

Érdekességek az étcsokoládéról

Hosszú, hideg, téli estéken mindenkinek jól esik egy csésze forró csokoládé. Jó ha tudjuk, hogy nemcsak ízlelőbimbóinkat kényeztethetjük e finom itallal: kutatások bizonyítják jótékony hatását az emberi szervezetre.

• Az étcsokoládé a benne található flavonoidoknak köszönhetően erős antioxidáns hatással rendelkezik, azaz szívvédő hatású: megnöveli a koszorúerek átmérőjét, és rugalmasabbá teszi ereinket.
• Ugyancsak a flavonoidoknak köszönhetően az étcsokoládé jótékony hatással van a magas vérnyomásra. A tévhittel ellentétben nem kell hozzá nagy mennyiségű csokoládét fogyasztani ahhoz, hogy elérjük a kívánt hatást, így nem kell félni az elhízástól.
• Nem hiába tartozik a csokoládé az afrodiziákumok közé. Egy kísérletben összehasonlították, hogy az olvadó csokoládé vagy egy csók okoz-e nagyobb szívdobogást. Az eredmény igen meglepő: a csókolózás közben mért szívverés (percenként 60) meg sem közelíti a csokoládé hatását (percenként 140).
• Leginkább télen fontos, hogy erősítsük immunrendszerünket. Ebben is segítségünkre lehet a csokoládé, hisz növeli a szervezet ellenálló képességét. Megállapították, hogy a kakaóbabban lévő anyagok hasonló biokémiai hatást érnek el, mint az aszpirin. Kb. 45 gramm étcsokoládé fogyasztása javasolt naponta, ennél több viszont könnyen megnöveli vércukor-szintünket.
 

Én már el is kezdtem a prevenciót, szigorúan kúraszerűen napi 45 gramm. Javaslattal fogok élni az OGYI felé, tegyenek az étcsokoládéra valamennyi jelképes támogatást, ezzel el is lehetne kezdeni valahol a prevenció állami szintre emelését.

Ha nem jutnál hozzá a napi 45 grammhoz, pótlása minimum dupla mennyiségű csókkal még megoldható.

Mára csokillak Benneteket!

Címkék: antioxidáns prevenció étcsokoládé flavonoidok csókterápia csokiterápia

2011/1. Noé bárkája

 2011.01.01. 17:14

A Szilvesztert a Fiaméknál töltöttük, csöndes, békés, nyugodt óévbúcsúztató volt ez, egy kis pezsgő eperlével, társasjáték, és a belsejében még kissé sületlen fehér püspökkenyér, amit aztán sikerült készre sütni még éjfél előtt.

Meg kell említenem, hogy a Fiam Barátnője előtt le a kalapot. Egész kis Noé bárkája van ott nála. Felsorolom az állatokat a teljesség igénye nélkül:

- 2 kutya, 3 macska, 3 olyan szürke kis izé, aminek nem jut eszembe a neve, 2 lemming, nyuszi, tengerimalac, béka, hal, megvan, a szürke állatkák csincsillák, no és persze a Fiam vadászgörénye, Zizi.

Szerethető kis állatok ezek mind. Szívem csücske Zizi, aki annak idején, még kölyökkorában nálam is megfordult néhány hónapra. Esténként kiengedtem a szobában, rendszerint fölkúszott a nadrágszáramban és beleharapott a vádlimba, ezek persze nem voltak komoly harapások :-) Leginkább egy homokkal lazán töltött zoknihoz hasonlít, és ha megszelidíted, igazi vagány kis csapattaggá válik. Zizi függőágyban alszik, és a legvadabb, 5.1-es fullbasszuszos rendszeren falrengetőre föltekert David Guetta számokra sem rezonál, ha egyszer szunyókál.

A nagy kutya leül a csincsillák ketrece előtt, és órákig mozdulatlanul figyeli őket, amint tesznek-vesznek.

A kis kutya a házmester, intézkedik, őrzi a házat, mindig mindenre és mindenkire gondja van.

A macskák különböző egyéniségek. Már az is élmény, ha az ember elüldögél figyelve viselkedésüket, szokásaikat, melyekhez elég egyértelműen ragaszkodnak.

Noé bárkáját többségében befogadott állatok népesítik be, és lehet, hogy ezek a fiatalok nem olvasnak annyit, mint szeretném, de a felelősség- és gondoskodásérzetük igazán figyelemreméltó. Van valami egyszerű bölcsesség ezekben a "Gyerekekben", lényegretörőek, nem erőlködnek, hogy könnyednek láttassák magukat, nem bandzsítanak a transzcendencia irányába, de helyén van a szívük, lehet számítani rájuk és nem mellesleg hajlandóak a szüleik generációjával Szilveszterezni otthon. Aggódó tekintetük az állatkákon, mivel a Szilveszter, elsősorban a kutyák számára maga a téboly, tűzijátékok és petárdák robbanásainak tébolya.

Ma, az Új Év első napján fölzabáltunk egy tonna lencsefőzeléket és malacsültet - rajtunk már nem múlik az idei boldogság, egészség, szépség és gazdagság, mindnek ajtót nyitottunk.

Kívánom mindenkinek azt, amit magamnak is kívánok!

Címkék: lencse szilveszter malac noé bárkája